2012. augusztus 4., szombat

LA POLIZIA HA LE MANI LEGATE (1975)

Luciano Ercoli, olasz


Kétségbeesett nyugdíjastekintetek a piactéren, bajuszos munkanélküliek a presszóban. A villamoson egymást kommunistázzák az utasok, az újságok címoldalukon közlik a bűnügyi híreket. Ismerős? Bármilyen hasonlóság a magyar valósággal pusztán a véletlen műve, mert Milánóban járunk, a hetvenes években.


Claudio Cassinellinek még átöltöznie sem volt ideje a WHAT HAVE THEY DONE TO YOUR DAUGHTERS forgatásának befejeztével, máris egy hasonló szerepkörben találta magát, ezúttal az old-Hollywood profizmust Euro-kultfilmekbe importáló ötszörös Oszkár-díj jelölt Arthur Kennedyvel (THE LIVING DEAD AT THE MANCHESTER MORGUE) osztva meg a figyelmet.


A kábítószercsoport főfelügyelője, Matteo Rolandi (Cassinelli) éppen drogfutárok után kutakodik egy hotel felső emeletén, amikor a recepción időzített pokolgép robban. Az áldozatok többsége külföldi állampolgár, emiatt az eset különösen kínos a külügyminisztérium számára. A kormányhatalom bűnbakot akar, a "demokrácia ellenségei" jöhetnek jobbról vagy balról, tökmindegy, a lényeg, hogy minél hamarább találjanak valami szélsőséges elemet, aki elvinné a nemzetközi méretűvé dagadó balhét. Di Federico megbízott államügyészt (Kennedy) azonban hiába környékezik meg a politikusok, a lelkiismeretes technokrata makacsul ragaszkodik az alapos tényfeltáró nyomozáshoz, a hírszerzés híresen korrupt embereivel való együttműködésről hallani sem akar.


Az egyetlen kézzelfogható bizonyítékot, egy pontos személyleírást, Rolandi felügyelő legjobb barátja szolgáltatja Di Federicónak. A kétbalkezessége miatt utcai szolgálatra lefokozott idős rendőr (Franco Fabrizzi, simpatico) kis híján elkapta a tetthelyről menekülő, a figyelmeztetésnek szánt robbantást sikertelenül megakadályozni próbáló elkövetőt. A véres merénylet nyomasztó emléke és egy nem sokkal később bekövetkező tragikus mozzanat arra ösztökéli Rolandit, hogy párhuzamosan az ügyésszel saját maga is titkos nyomozásba kezdjen, egy a helyszínen készült fotón felfedezett részletből kiindulva.


Miután az érintettek sorra esnek merényletek áldozatául, a bizonyítékraktárban véletlenül összefutó két igazságkereső férfi számára világossá válik, hogy egy belső ember információkat szivárogtat kifelé, talán éppen kettejük közül az egyik. Valahol a városban öltönyös férfiakból álló társaság próbálja az általuk teremtett szituációt a helyes irányba terelni. Ők a félelem és káosz mérnökei, a másnapi újságok szalagcímeinek minden törvény felett álló szerkesztői.


Tisztelve a kivételt (rád nézek, Dario Argento), a műfaji rugalmasság az olasz exploitation-filmesek sajátja volt. Ha a producerek úgy kívánták, horrorjaik és krimijeik mellett Mario Bava, Umberto Lenzi, Massimo Dallamano, Sergio Martino is leszállított egy vagy két jól sikerült akciófilmet. Luciano Ercoli giallo-rendezői tehetsége a DEATH WALKS ON HIGH HEELS apropóján már méltatásra került itt a Delirián, most pedig egy maszekban angolosított dvdkópiának hála, első kézből tapasztalhattam meg, hogy a poliziesco területén sem vallott szégyent.


Az Ercoli-krimik tükrös trükkjeit héba-hóba felvillantó, a nagyszerű Marcello Gatti (AZ ALGÍRI CSATA és a THE BLACK BELLY OF THE TARANTULA) által sík realistára fényképezett LA POLIZIA HA LE MANI LEGATE a címével ("A rendőrség keze meg van kötve"), nagyvárosi forgalomra printelt stáblistájával (van ennél tipikusabb poliziesco kezdés?) teljesen átlagos talján zsarufilmként nyit, aztán mire célba ér, az ember ismét elgondolkodik azon, vajon anno az olaszok miféle kézikönyvből tanulták ki a mesterséget, amitől ilyen izmos B-filmeket tudtak kirázni a kisujjukból. Technikai szaktudás, megbízható karakterszínészek, terjengősséget kerülő, feszes dramaturgiájú forgatókönyv, Stelvio Cipriani robusztus zenéje – ezek a LA POLIZIA tartópillérei.


A korabeli pánikhangulatra rájátszó „bármi hasonlóság a valósággal csak a véletlen műve” kezdetű történet eredeti híradófelvételeket felhasználva (a Fontana téri robbantás áldozatainak temetése), valamint megtörtént eseményekre utalva (az ablakon kidobott gyanúsított) ugyanarra a milánói terrorhullámra reagál, amire Umberto Lenzi a MILANO ODIA-ban (részletek abban a bejegyzésben). Konspirációs thriller és mértéktartó akciófilm ügyes keverékeként a LA POLIZIA alapjáraton még nem lenne hű-de-érdekes, elvégre láthattunk már hasonlót korábban (WHAT HAVE... DAUGHTERS, például). Ami kiemeli az átlagból, az a zsáner-figuráinak átlagon felüli empátiával bíró jellemábrázolása. Ne gondoljunk nagy dolgokra, csupán egy szereplőre jellemző apró gesztus vagy félvállról odavetett egysoros, és máris hús-vér emberek töltik meg a vásznat.


Az erős dioptriájú szemüvegét a tetthelyen hagyó, és ebből kifolyólag az egész filmet lényegében vakon végigkínlódó terrorista fiú ennek az egyszerű, de hatásos karakterizációnak a szülötte. Mellékesen eme kulcsszereplőn keresztül a DEATH WALKS szembeötlő szem-fétise is újból megjelenik. S ha már jellemábrázolásról van szó: a Moby Dick rongyosra olvasott példányával kelő és fekvő Rolandi felügyelő böhöm nagy Mercédesze a poliziescók kevés olyan verdáinak egyike, amely önálló karakterrel, sőt talán még metaforikus jelentéssel is bír.


Aki olvasta Herman Melville regényét az óriási cethallal szembeszálló kapitányról, az nagyjából sejtheti, mire számíthat a (rendőr)kapitány a titkosszolgálatot is csápjai közt tartó anonim szervezet után kajtató missziója végén. A zárókép a fehér Mercédeszében, csőre töltött fegyverrel a helyettes államügyész után eredő Rolandival egy pár perccel korábban elhangzott párbeszédre rímel: "- Ne kövesse el ugyanazt a hibát, amit én. - Milyen hibát, uram? - Csak magamban és önben bíztam meg. Még így is túl soknak bizonyult..."
A poliziescókkal baráti viszonyt ápolóknak fenntartások nélkül ajánlom ezt a remek kis filmet.