2013. április 10., szerda

BAY OF BLOOD (1971)

Mario Bava, olasz



Találkoztam egy nagyszerű emberrel, egy igazi zsenivel, a neve: Mario Bava. Elsőre semmi különöset nem láttam benne, nem volt karizmatikus személyiség, kifejezetten félénknek tűnt, aki nem szerette, ha a középpontban áll. Aztán a munka során lassan megismertem a világát, a vízióját, a félelmeit. Mert Mario Bava félt.” – Dardano Sacchetti, társíró


A tessék-lássék 5 DOLLS FOR AN AUGUST MOON–t követően Mario Bava hasonlóan ironikus/cinikus hangvételű giallóval került ismét csúcsformába. A BLACK SABBATH és a KILL, BABY, KILL mellett a BAY OF BLOOD volt az, amivel az önkritikus maestro is elégedett volt, pedig akkor még nem is sejthette, hogy az "ólomévek" árnyékában készült legvéresebb dolgozata, s egyben az általa kifejlesztett műfajtól való búcsúja (tudniillik ez volt az utolsó giallója) slasher-archetípust teremtett. Ahogy Lamberto Bava megjegyezte, apja legnagyobb pechje éppen az volt, hogy mindig túl korán nyúlt bele a tutiba, a babérokat az utána jövők aratták le.


Az idilli környezet ellenére állandó nyugtalanságot, félelmet árasztó öbölben játszódó öko-giallo (Ecologia del delitto az egyik olasz címváltozat) mi mással kezdődhetne, mint egy gyilkossággal, pontosabban hárommal. Először egy légy fullad a vízbe, aztán tolószékes nőt nyírnak ki a parthoz közel fekvő otthonában. Az öreg hölgyet felakasztó elegáns, bajuszos úr éppen elvégzett munkájában gyönyörködik, amikor őt is leszúrják. A prológusból sejthető, hogy Bava már megint valami egyedivel állt elő, egy olyan éjfekete krimi-tragi-komédiával, amiben rendhagyó módon nem egyetlen elkövető amortizálja le a társulatot, hanem a gyanúsítottak egymást. Whodunit? Everybody!


A véres láncreakciót (Reazione a catena – Láncreakció a másik olasz cím) az öböl megszerzéséért folyó ármánykodás indítja be. A tulajdonos grófnő halálával a hely szabad prédává válik néhány emberszabású számára: a szőke titkárnőjével spekuláló ingatlanfejlesztő modern szabadidőparkot szeretne felépíteni, a kártyavető feleségével élő bogarász természetvédelmi övezetben gondolkodik, a Lady Macbeth jellemű rokon befolyásolható férjét manipulálva bármire képes lenne a tulajdonjogért. Part menti kalyibájába száműzve él a grófnő polipzabáló fattya (a később emberölésért elítélt Claudio Volonté is remekbe szabott arc a szerepre), és a helyszínre érkeznek a slasherek elengedhetetlen kellékei: négy darab egyszer használatos, bulizós kedvű fiatal. 13 karakter, 13 gyilkosság – ez annak idején megdöbbentően soknak számított; nota bene, a kerek tíz perccel hosszabb PÉNTEK 13.-ban mindössze kilencszer csap le a célszerszám.


A nyomozósdit mellőző, stalk - slash / stalk - slash ritmikájú krimi valódi főszereplője a Bava kameráján keresztül önálló személyiségként jelen lévő Öböl. Mintha az ő akarata érvényesülne, ahogy a testén élősködő paraziták sorban dobják fel a talpukat. Dario Argento első két giallójára válaszul a perverz szadizmust új szintre emelő jelenetek közül emlékezetes a meztelenül fürdőző lányt megkörnyékező vizihulla (Argento INFERNO-jában köszön majd vissza), a macséta az arcba (PÉNTEK 13. II.), vagy a szintén a PÉNTEK 13. sorozat második részében imitált képsor, melyben egy ágyon szeretkező párt nyársalnak fel lándzsával. Az egyik holttest eltorzult pofázmányán csúszómászó polip látványa sem utolsó, az effekteket a később világhírnévre szert tevő Carlo Rambaldi kivitelezte.


A morbid humorérzékkel elkövetett proto-slasher mészárlás végén csupán két kisgyermek marad életben, de Bava őket sem engedi el csak úgy, ártatlanul, kaján kis szmájlit biggyesztve a történet végére. Az emberi természetről festett sötét, reménytelen kép visszatérő kézjegy a rendezőnél, emlékezzünk csak a RABID DOGS befejeztére. Bava vitriolba mártott giallója nem moralizál, hanem tényként tárja elénk, hogy a törődést, az erkölcsöt, a Humánumot lemészárolja a kapzsiság, a gyűlölet, a Gonoszság. Az absztrakt vízióban a profitérdekelt civilizáció minden egyes résztvevője egyformán szennyezi a környezetét saját kicsinyes, materializmusból fakadó rosszindulatával. Valahogy ide vág Laura Betti színésznő visszaemlékezése: "Nagyon, nagyon furcsa producereknek dolgoztunk. Zaccariello a forgatás közben lelépett, magával víve a pénzt és minden egyebet, de Bavának valahogy sikerült befejeznie a filmet."


A hol elegáns fahrtokkal esztétizált, hol ki-be zoomolgatással vadított, Stelvio Cipriani hasonló kettősségben fogant zenéjével aláfestett BAY OF BLOOD mindent átható negativitásával megfeküdheti a gyomrot, mégis ötletesebb, stílusosabb és kevésbé képmutatóbb, mint fél tucat nyolcvanas évekbeli body count együttvéve.