2013. június 30., vasárnap

THE PEOPLE WHO OWN THE DARK (1975)

León Klimovsky, spanyol



World War N! Paul Naschy egy poszt-apokaliptikus pszeudo-zombifilm mellékszereplőjeként tér vissza a Deliriára. Valójában nem őmiatta voltam kíváncsi erre a spanyol horror-boom késői szakaszában, Franco tábornok halálának évében készült alkotásra, sokkal inkább egyik házi rendezője, Señor Klimovsky neve jelentette a vonzerőt. Amikor megkérdezték Naschyt, kivel szeretett legjobban együtt dolgozni, így válaszolt: "Azt kell mondjam, León Klimovskyval. Nem feltétlenül azért, mert ő volt a legjobb, hanem mint ember, nagyon kellemes volt vele dolgozni. Jó iparos és stiliszta, egyetlen problémával: az volt a rögeszméje, hogy munkáját nagyobb összeg elköltése nélkül is el tudja végezni. A producerek hiába ajánlottak fel neki annyi  pénzt, amennyire csak szükség volt, ő akkor is a lehető legalacsonyabb költséggel járó megoldásokat választotta, és ezt végső soron megsínylették a filmek."


Nos, az ULTIMO DESEO is gazdaságos kiszerelésben érkezett (korabeli spanyol zsánerfilm esetében ez talán nem oly meglepő), Klimovsky jelenléte ugyanakkor szinte garantálja a hamisítatlan cinema deliria élményt. AZ ÉLŐHALOTTAK ÉJSZAKÁJA, a BLIND DEAD széria és az atomkatasztrófa sújtotta túlélőfilmek ötvözeteként létrejött sci-fi/horror/dráma ebből a szempontból nem is okoz csalódást: mennyire bizarr ötlet már, hogy temetőtöltelékek helyett botokkal hadonászó radikális nyugdíjasok kergetik vesztébe az emberiséget!


Nem sokkal azután, hogy az egymást világháborúval fenyegető országok hazahívják diplomatáikat, valahol vidéken gazdag és befolyásos emberek gyülekeznek egy Sade márki tiszteletére rendezett álarcos szexpartira. Az illusztris vendégek éppen szabadulnának gátlásaiktól a villa pincéjében, amikor földrengés rázza meg a környéket. A féltucat nőből és férfiból álló társaság (Naschy egy kétes hírű, cinikus üzletembert alakít) A triffidek napjához hasonló helyzettel szembesül: az állatoktól kezdve a cselédekig a földfelszínen tartózkodók mindannyian elveszítették szemük világát. Az egyik vendég, a kormánynak dolgozó tudós megállapítja, hogy ledobták az atombombát. 


A döbbenettől a polgármester élettársa átesik a vak komondoron (ez a jelenet csak a magyar változatban látható), a férfiak pedig elindulnak a szomszédos faluba élelmiszert szerezni. Egyikük erőszakos viselkedésével sikerül magukra haragítaniuk a megvakult, tébolyodott parasztokat, és onnantól kezdve a radioaktivitásnál is erősebben sugároz az iróniával vegyes társadalompolitikai töltet. A történet elején a hatalom közelében lévők a hétköznapokon elfojtott nemi vágyaikat kívánják szabadjára engedni, majd konfrontálódnak a kizsákmányoltakkal, azzal a kritikus tömeggel, amiben a kataklizma hatására szintén valamiféle állatias, gyilkos ösztön szabadul fel. Imigyen a forgatókönyv a spanyol horrorok visszatérő motívumát, a sexo és muerto ördögi körét helyezi egy apokaliptikus látomásba. 


A botorkáló "vakhalottak", élükön a falu eredendően világtalan koldusával (őt valamiért egy férfinak maszkírozott nő játssza!) körbeveszik a villát és behatolnak az épületbe. Amando De Ossorio BLIND DEAD sorozatában  az utolsó cseppig kifacsarta a vakok vs. látók szituból adódó audiovizuális hatáskeltést, ezzel szemben Klimovsky nem sokat tököl a suspense-szel, inkább egy teljesen képtelen, ámde annál groteszkebb jelenettel örvendezteti meg a nagyérdeműt. Az emeleti szoba padlóját megbontják a vakok és a lyukon keresztül ledobják áldozataikat a földszintre, az életben maradt szereplők lába elé! George A. Romero klasszikusa után szabadon az egymással is viaskodó túlélők a pincében barikádozzák el magukat, mindhiába. A sokszor illogikus, ám egy hetvenes évekbeli spanyol fantasztikumban valahogy természetesnek ható eszközökkel és fordulatokkal élő cselekményre a Beethoven Kilencedikjével kísért, az emberiség sorsának kilátástalanságát (sic) illusztráló holokauszt-befejezés teszi fel a koronát.


Az ULTIMO DESEO ("Utolsó kívánság" - köztünk szólva az angol cím jobban hangzik) eredetileg egy spanyol - amerikai koprodukció lett volna Vincente Aranda (THE BLOOD SPATTERED BRIDE) rendezésében. Sean S. Cunningham, a majdani PÉNTEK 13. rendezőjének produceri közreműködése máig vitatott, egy régi Mad Moviesban megjelent interjúban azonban elárulta, csupán adóügyi megfontolásból fektetett pénzt a produkcióba. Cunningham évekkel később elővette a filmet, és sikeres slasherjére építő reklámkampánnyal forgalmazni kezdte a tengerentúli mozikban.


A stáblistán társíróként feltüntetett Vincente Aranda „művészfilmes” keze nyomát is őrző, tipikus Naschy produktumnak egyáltalán nem nevezhető film párhuzamba állítható az egy évvel későbbi WHO CAN KILL A CHILD-dal, melyben egy másik kiszolgáltatott réteg, a gyermekek támadják le a felnőtteket. Bár messze nincs olyan jól összerakva, mint Narcisco Ibanez Serrador mesterműve, korrekt alakításaival, éppen megfelelő tempójával (összvissz 80 perc, legalábbis a DVD lemezre került angol nyelvű kópia) és Klimovsky kompetens rendezésével az ULTIMO DESEO megtekintésre érdemes euro-kult.


Ön dönt: iszik
vagy tejel

Dewar's White Label
100% Milkfree 
100% Scotch

2013. június 15., szombat

VHS-archívum: a Vico Birodalom visszavág















Közreműködött: Ash & Orosdy Dani
A bejegyzés jogtalan másolását a törvény bünteti.

2013. június 2., vasárnap

THE CHURCH (1989)

Michele Soavi, olasz


A démonok ellepték a földet, a katonaság végső megoldásként ledobja az atombombát. A robbanáskor az egyetlen levegőben tartózkodó repülőgép kényszerleszállást hajt végre egy nagyváros mellett. Élelmiszer után kutatva poszt-apokaliptikus túlélőink egy hatalmas katedrálisban találnak menedéket, de a vérszomjas pokolfajzatoktól a templom falai sem nyújtanak biztonságot. A megmaradt társaság az épület legfelső szintjén rábukkan egy csapatnyi gyerekre, akik szemmel láthatólag még nem fertőződtek meg a démon-kórtól. De várjunk csak, mi a... Aaaaargh! FINE.


A fenti bekezdés a DÉMONOK 3 egyik lehetséges forgatókönyvének rövid kivonata, a rendezői székben a Dario Argento producelte sorozat első két részét jegyző Lamberto Bavával. A Visszatérés a démonok földjére, Démon Katedrális,  Nightmare City 2  címen is beharangozott projekt ebben a rendkívül izgalmasnak hangzó formájában végül nem valósulhatott meg, mivel a társfinanszírozó Cecchi Gori Group a három és fél millió dolláros költségvetést nem bízta volna Lamberto "tévézni mentem" Bavára. A sztorit megállás nélkül alakítgató Argentónak keresnie kellett hát egy másik horroristát, mégpedig olyat, aki még nem járatta le magát olcsó tévéfilmekkel. Ilyen legény éppen akkor csak egy volt kerek Itáliában:  Umberto Lenzi  Michele Soavi.


Argento asszisztense (PHENOMENA, OPERA) és a szakmai berkekben is kedvezően fogadott italo-slasher STAGEFRIGHT rendezője (akit ma már legtöbben a DELLAMORTE DELLAMORE okán ismernek) nem repesett az örömtől, amikor megtudta, hogy mentora rá szeretné bízni a DÉMONOK nem sok presztízzsel kecsegtető harmadik részét. "Utáltam a forgatókönyvet, amit elém rakott. Megint egy olcsó horrorfilm... Közvetlenül azután, hogy Terry Gilliammel dolgozhattam a MÜNCHAUSEN BÁRÓ KALANDJAIn, nem volt sok kedvem lemenni erre a szintre." Végül mégis a kamera mögé állt, azzal a kikötéssel, hogy a) további módosításokat eszközölhet a forgatókönyvön, b) legalább két Monty Python szkeccs kerülhessen az anyagba. Az egyik a "No time Toulouse!" (1óra5perc21másodperc), a másik a "Tárcsázd a 666-ot", Terry Gilliam előadásában.


És most valami egészen más. Egészen? A könyv alapos átdolgozását követően A templomra átkeresztelt filmre levakarhatatlanul rányomja bélyegét a "démonos" alapkoncepció: moziterem és toronyház után egy démonok megszállta katedrális szolgáltatja a helyszínt. A stáblistáról eltávolított Lamberto Bava vérig sértettsége (olvasd a vele készült interjút) éppúgy érthető, mint Soavi vegyes érzései nem-egészen-saját filmjével kapcsolatban: "Ismerve Argentót és az ő akaratosságát, előre tudtam, hogy a THE CHURCH kompromisszum lesz az én vizuális elképzeléseim és az általa óhajtott, akkoriban népszerű erőszakos, speciális effektusokkal teli horrorfilm között. (...) A STAGEFRIGHT-on Massaccesi {producer Joe D'Amato} engedte, hogy azt csináljak, amit akarok, csak a költségvetést és a forgatási időt kellett figyelembe venni. Ezzel szemben a THE CHURCH készültekor Argento végig szemmel tartott, szó szerint ott éreztem a nyakamon a leheletét. Egyszerűen megőrültem tőle, különösen a vágás fázisában. Az is igaz, hogy én pedig elhittem magamról, a STAGEFRIGHT rutinos rendezővé tett. Valójában még mindig túl fiatal voltam, nem rendelkeztem elég tapasztalattal."


A THE CHURCH úgy Soavi legellentmondásosabbra sikeredett fantasztikuma, hogy közben egy emlékezetes jelenetekkel megpakolt, lenyűgöző stílusérzékkel elkészített gótikus horror. És persze hungarikum: több mint felét Budapesten, a Mátyás-templomban és környékén vették fel 1988 szeptemberében (Deliria on-location), pár hónappal azután, hogy egy másik, szintén okkultban utazó olasz horror, a THE SPIDER LABYRINTH stábja is a Várnegyedben forgatott. A fáma szerint a felújításra gyűjtő Mátyás-templom volt az egyetlen szentély Európában, ahová beengedték Argentóék "blaszfémikus" produkcióját, melynek keretén belül a díszletezők egy óriási emberevő démont ábrázoló freskót aggattak a falra. Ahogy a latin mondás tartja: a pénz nagy úr, néha nagyobb, mint az Úr...


Az, hogy a SUSPIRIA és PHENOMENA után ismét német nyelvterületen járunk (a másik felét Hamburgban forgatták), Argento teuton-fétiséből fakad: "A mai Németországban egy új középkor kezdetét vélem felfedezni. Soavit arra kértem, aknázza ki az ezzel kapcsolatos érzéseimet." A THE CHURCH nem a XIX. századi angolszász romantikus rémregényeken keresztül közelít a gótikához, ahogy azt a hatvanas évek horrorfilmjei tették, hanem évszázadokat átívelve visszanyúl az irányzat eredeti, metafizikai lényegéhez. A sötét középkorban épültek azok a hatalmas katedrálisok, melyekbe belépve a jelentéktelen porszemmé töpörödött hívő átérezheti Isten félelmetes mindenhatóságát. A náci okkultisták által nagy becsben tartott teuton lovagokat és sumák egyházi figurákat felvonultató történetben relativizálódik a Gonosz: vajon a sátáni erők, vagy a vallásos vakbuzgóság okozza az emberiség vesztét?


Olasz zsánerkreálmányról lévén szó, nem meglepő, hogy festmények, könyvek és filmek széles tárházból merítettek ihletet maguknak az alkotók. A főapátot alakító Feodor Chaliapin jelenléte az előző évek nagy nemzetközi sikere, A RÓZSA NEVE irányába mutat. Az öreg már az INFERNO-ban is játszott, így rögvest vissza tudunk utalni Argento Három Anyjára: az alkimista építész tervezte katedrális kisebb módosításokkal akár a trilógia befejező részének is otthont adhatott volna.

A nyolcvanas évek heavy metal lemezborítóinak esztétikumát felidéző fantazihorror a XIII. században kezdődik. A boszorkányüldözés szent nevében a Teuton Lovagok egy pestisjárvány sújtotta falu teljes lakosságát kegyetlenül lemészárolják. Senki sem számít a Német Inkvizícióra!


A tömegsírra hatalmas templomot emelnek, nehogy a démonok rászabadítsák a világra a pandemoniumot. Századokkal később, az immáron modern nagyváros közepén álló templomban felújítási munkálatok folynak. Az új könyvtáros (az amerikai Tomas Arana, not very good) és a szép szemű restaurátornő (Barbara Cupisti, a STAGEFRIGHT final girlje) az alagsorban kutakodván rábukkannak a helyszín szörnyű titkának írásos nyomaira. A kereszt alakú alapkővel babrálva a férfinak hallucinációi támadnak, megvágja magát egy karom alakú tárggyal, leüti a sekrestyést, kikezd annak lányával (a cuki kis Asia Argento), és az egyre ingatagabb talapzaton álló narratívát megszállják Dario Argento démonai.


Midőn a katedrális kapuja rázárul az éppen ott tartózkodó szedett-vetett társaságra, a dramaturgia következetlenségei már-már epikus méreteket öltenek. A DÉMONOK 3-ból átmentett események – például a karmolással terjesztett fertőzés - úgy teszik tiszteletüket, hogy nincsenek rendesen beleszőve az átírt történetbe. Bizonyos szereplők sorsáról halvány fogalmunk sincs: mi lett a Giovanni Lombardo Radice alakította pappal? Hová tűnt az a sok gyerkőc? Mindezt nem lehet csupán a slendrián forgatókönyvírás vagy az olasz horrorra jellemző rémálom-logika számlájára írni. A bűnjelek Argentóhoz vezetnek vissza, aki a majd' két órás rendezői vágásból önkényesen kipaterolt negyed órát, tekintet nélkül a következményekre.


Az elképesztően ambiciózus hozzáállást tanúsító Soavi szüntelen a legpazarabb kameramunkával kényezteti nézőjét, arra a képzőművészettel rokonítható, klasszikus olasz rémfilmkészítésre emlékeztetve, aminek "festője" képes volt akár az ördögnek is eladni lelkét egy-egy virtuóz módon megkomponált beállításért. A középkori nyitányban a lovagok páncélsisakján keresztül látjuk az asszonyok és gyerekek lemészárlását - a kereszt alakú képkivágat a vallási fanatizmus szűklátókörűségének megjelenítése. Hasonló ihletettségű pillanat a Hilton Hotel modern üvegablakain visszatükröződő Mátyás-templom. Itt az illúziókat (mozivászon, tévéképernyő, víztükör) a valóságra szabadító Démonok-filmek tematikája reflektálódik, miként a szereplőket tükörfelületeken keresztül kerítik hatalmukba a régmúlt sötét erői. 


Részletgazdag, szexi és véres Soavi filmje (a légkalapáccsal elkövetett öngyilkosság eszelős), az akkori szintetizátoron előadott horrorfilmzenék átlagából magasan kiemelkedik a Goblin - Keith Emerson - Philip Glass egyveleg. De amikor a gumiszörnyekkel szegélyezett, fülsértő modorossággal angolra szinkronizált szellemvasút egyik fő attrakciója a SATAN'S BABY DOLL plakátjáról ismerős Boris Vallejo fantazi-giccs színpadra alkalmazása...


...nos, akkor Pupi Avatinak, A BŰVÖS ÁRKÁNUM rendezőjének nem volt mitől félnie. Az olasz horror jövőjének zálogát nem az Argento nevével reklámozott THE CHURCH váltotta ki, a Soavi-Argento párosban azonban maradt még egy közös filmre elegendő szufla (THE SECT, 1991).