2013. október 26., szombat

THE BOOGENS (1981)

James L. Conway, USA


A Utah állambeli Sunn Classic Pictures a hetvenes évek legsikeresebben működő amerikai független filmgyártó és forgalmazó cégei közé tartozott. A televíziós műsorok készítésével is foglalatoskodó vállalat egyedülálló forgalmazási módszerrel terjesztette a költséghatékonyan előállított, jelentős marketingkampánnyal megtámogatott filmjeit (melyekhez majd minden esetben járult egy-egy puhafedelű tie-in novellizáció is). A négyfalazásnak hívott disztribúció során országszerte saját maguk vettek bérbe filmszínházakat, hogy azokban pár hét erejéig kizárólag az éppen aktuális filmjüket vetítsék. Ezáltal a mozijegyekből származó bevétel teljes egésze egyenesen a cég kasszájában landolt, szép nyereségre téve szert. Lévén Utah a mormonok őshazája, a stúdió vezetősége és a munkatársak többsége - kik közül sokan később sikeres karriert futottak be Hollywoodban - a mormon egyházközösség tagjaiból került ki. G-besorolású, azaz korhatár nélkül megtekinthető, munkáscsaládok szórakoztatására szánt filmjeik fő profilja a természet lágy ölén játszódó kalandtörténetek,


valamint a szenzációs leleplezéseket ígérő dokudrámák voltak.


Jetik (THE MYSTERIOUS MONSTERS), ufók (THE OUTER SPACE CONNECTION), látnokok (THE AMAZING WORLD OF PSYCHIC PHENOMENA), elnökök (THE LINCOLN CONSPIRACY), na és az a vicces, szakállas srác, akit úgy hívnak Jézus Krisztus (IN SEARCH OF HISTORIC JESUS). Ha eljön a szkeptikusok apokalipszise, a tévékben egész áldott nap Sunn klasszikusokat fognak sugározni.


Magyarországon a legismertebb Sunn produkció az átkosban nálunk mozikban landolt 1980-as HANGAR 18 (UFO Arizónában). A legfrissebb összeesküvés elmélet szerint a Roswell Incidens ihlette történet a CIA megrendelésére készült, a Sunn szorgos kis mormonjai mögött pedig egy jobboldali üzletember húzogatta a szálakat (magyar nyelvű cikk). Ha ez nem lenne elég bulvár-bizarr, a bibliai tárgyú ál-dokumentumfilmjeiben teremtéselméletet hirdető Sunn Classic alapító producere, a survivalizmust aktívan gyakorló Charles Edward Sellier 1984-ben megrendezi a vallásos körökben óriási felháborodást keltő télapó-slashert, a SILENT NIGHT DEADLY NIGHT-ot. A halloweent átvészelted. Most próbáld meg túlélni a karácsonyt.


A se nem vallásos, se nem (doku)drámai THE BOOGENS volt az akkor már a Taft Internationalbe olvadt Sunn Classic első R-besorolású horrorfilmje, melyet a műfajért bolonduló HANGAR 18 (+ a hazánkban DVD-n megjelent, a tévének gyártott AZ UTOLSÓ MOHIKÁN) rendezője jegyzett, Sellier produceri felügyelete alatt. "Ajánlom a THE BOOGENS-t - féktelenül energikus szörnyfilm" áradozott róla annak idején Stephen King Digging the Boogens fejcímű ajánlójában. Megjegyzem, a regényíró éppen akkoriban adta el a Sunn/Taftnak a Cujo megfilmesítési jogait...
A hatszázezer dolláros produkció több mint húszmilliót fialt az alkotóknak (elképesztő szám, ha ez igaz), aztán eltűnt a süllyesztőben, köszönhetően a videoforgalmazási jogokkal rendelkezők nemtörődömségének.


A tavaly DVD/Blu-rayen újra előbányászott film a korszellemnek megfelelő slasher-jellegével együtt is lényegében egy ötvenes évekbeli creature feature felújítása. Vagy aki nem néz ősrégi B-filmeket, annak a TREMORS, AHOVÁ LÉPEK SZÖRNY TEREM, illetve a THE BLOB '88 is megfelelő párhuzam. A főcím újsághír-montázsából tudomást szerzünk a kisváros ezüstbányájának századeleji történetéről. Egy tragikus kimenetelű omlást követően hetven évre bezárt helyszínre mérnökök érkeznek, hogy a nagyvállalat megbízásából újranyissák a bányát. Az egyik vájat végén felfedezett kis tavacskánál a hajdani katasztrófa áldozatainak csontvázaira bukkannak.


A maradványok természetellenes elrendezésén morfondírozó brigád a munkaidő leteltével elmegy biliárdozni a városba, a csápos szörnyek ellenben teljesen kiakadnak az élőhelyüket megzavaró robbantások láttán, és újra aktivizálják magukat. A földalatti barlangrendszeren kívül a titokzatos lényeknek szabad bejárásuk van annak a háznak a pincéjébe, ahol a két fiatal munkás, csinos barátnőik és egy kutyus került elszállásolásra. Senki sem számít a bányarémekre!, kivéve a képmezőbe rendszeresen betévedő zavarodott tekintetű remetét. Emlékszünk arra az öreg fószerre a CREEPSHOW-ból, aki apák napi tortáját követeli a feleségétől? Na, ő játssza ezt a slasher-szabvány 'én előre megmondtam' mellékszereplőt. A final girlt a SILENT SCREAM-ben már láthattuk, a másik csinibaba Michael Crichton majdani ex-feleségeként ismert. A színésznő a szerződésben foglaltak ellenére nem volt hajlandó levetkőzni a kamerának – ez a slasherfilmek egyik legprűdebb tusolós jelenetét eredményezi.


A THE BOOGENS akár iskolapélda is lehetne arra, milyen körülmények között forgassunk alacsony költségvetésből szörnymozit. Hangulatos téli kolorlokál (a Sundance Filmfesztiválnak otthont adó utahi Park City), maroknyi lelkes színész, fiatalok és barázdált arcú veteránok vegyesen, és egy, azaz 1 db monszter. Állítólag nem futotta többre, és ami megadatott, azzal sem lehetett premier plánban dicsekedni (a SZÖRNYCÁPA effektus). Ilyenkor a rendező mi mást tehet, megpróbál kreatívan rendezni. A kamera gyakorta a boogenszek nézőpontját veszi fel, a rúdra rögzített gép miatt a THE EVIL DEAD-re emlékeztetnek ezek a földközelben manőverező POV képsorok. A vége felé a maga teljes valójában is megcsodálható bányarém azokkal a nagy, szomorú szemeivel inkább sajnálatot vált ki a nézőből, legszívesebben örökbe fogadnánk.

Félig kész boogens a maszkmester asztalán   ©Fangoria

"A vezető producer magához hivatott és megkérdezte, hogyan is néznek ki a szörnyek. - meséli David O'Malley író. A forgatókönyvben szándékosan nem ecseteltem a szörny külsejét, inkább a nézők, a rendező és a maszkmester képzeletére bízva a dolgot. Megpróbáltam elmagyarázni a producernek, hogy a szörny olyasvalami, amitől a legjobban félünk. 'Ezt nem értem.' - mondta, mire megkérdeztem tőle, mi az, amitől ő maga a legjobban fél. 'Hogy tönkre megyek!' válaszolta. 'Na, pont úgy néz ki a szörny!"


Az audiokommentárból még az is kiderül, hogy a szkriptet Bob Hunt álnéven Jim Kouf doktorálta, a boogenszek pedig egy ősi skót legendán alapulnak "...amit én találtam ki", teszi hozzá a humoránál lévő forgatókönyvíró. Csakúgy mint Kouf (THE HIDDEN, RUSH HOUR, A NEMZET ARANYA), a később kizárólag a televíziónak dolgozó James L. Conway rendező is hollywoodi sikergyárossá nőtte ki magát, egy ideig ő volt a Spelling Entertainment alelnöke, rendező/producerként többek közt a Star Trek, Bűbájos boszorkák, Odaát vagy a Smallville sorozatokban bukkan fel a neve.


Nem elveszett klasszikus és nem is megtalált "szarfilm", a THE BOOGENS előbbinek túlságosan lassú tempójú és konvencionális, S.King fentebb idézett idézete igazából csak a felpörgő fináléra illik rá. Ugyanakkor távolról sem cinikus trash, határozottan meglátszik rajta, hogy szeretetből készült, hátsó gondolatok vagy bármiféle kifogás nélkül. Például a környezetvédelem témája adná magát - boogens vs. kapzsi bányavállalat -, ha van benne ilyen, azt jó mélyre elásták. B-kategóriájában éppen kiszámíthatóságával nyeri el a szimpátiánkat, magyarán az első képkockától az utolsóig otthon érezzük magunkat benne, nem mellesleg igen tisztességes körülmények között. A fényképezés profi, a korszak kispályás horrorjaira jellemző kellemesen szemcsés kép egész hatásossá teszi a bányában/pincében zajló jeleneteket. Ennyiszer csak a THE HOUSE BY THE CEMETERY-ben, esetleg a THE DEADLY SPAWN-ban, meg ugye a THE EVIL  DEAD-ben küldték le a karaktereket a pincébe; azt hiszem itt már egyfajta pince-trendről beszélhetünk. Az alacsony költségvetésére rácáfoló szimfonikus zene príma, a díszletezés szintúgy: a faház belsőit stúdióban, a bányát a kis tavacskával együtt egy használaton kívüli szupermarketben építették fel, de ezt meg nem mondanád a láttukon.


A készítők szavaival élve egy hagyományos szórakoztatás elvén nyugvó horrorfilm ez, némi vérrel, csipetnyi szexszel, rokonszenvesnek megírt figurákkal (az uszkáré az oszkár!) és ma már megengedhetetlen mennyiségben adagolt sejtetéssel. A suspense egyszerre átok - a mai nézőgyerekek valószínűleg unalmasnak fogják találni - és áldás; a kevesebb néha több - szólna mellette a kritikusi érv. A karakterek bájcsevegésére időt nem sajnáló THE BOOGENS (az emberarcú szörnyfilm?) esetében az a kevés éppen elegendő egy agysejtkímélő Halloween éji műsorhoz. Azért valamit csak tanultam belőle: Utahban nem maradtak rézbőrűek. Biztosan megették őket a  mormonok  boogenszek.


;)

2013. október 13., vasárnap

BREAKING POINT (1975)

Bo A. Vibenius, svéd XXX

Akarod, hogy megbasszam a sebváltót?

Azt hiszem, több pornófilmet kellene néznem. A BREAKING PONT – PORNOGRAFISK THRILLER-ről nem gondoltam volna, hogy maró gúnnyal elkövetett provokatív társadalom-szatír-a lesz, azon kívül riasztó, mint az ANGST, artisztikus, mint valami elcseszett Ingmar Bergman dráma, és hatásvadász, akár egy (szintén elcseszett) BOSSZÚVÁGY ripoff. Egyértelmű, hogy Deliriára való cucc!

A svéd exploitation, gyűjtőnevén sensationfilm a hetvenes években járatódott a csúcsra. Nem volt szexuális tabu, ami ne lett volna ledózerolva, a zugmozik állat- és gyerekpornókat vetítettek, a politikusok kurváztak, a liberalizmus nevében Svédországban, a civilizált világ irigyelt jóléti társadalmában egy időre viszonylagossá vált a morál. (Tegyük hozzá, a szex-térképeken a Color Climax hazájaként feltüntetett Dánia még északi szomszédját is lepipálta obszcenitásban.) 


Paradox módon a helyi cenzúra az erőszakot kevésbé tolerálta a filmekben, mint a szexet, arra sarkallva néhány gátlástalan rendezőt, hogy a hírhedtséget pénzre váltva (ha egy film fennakadt a svéd cenzorok rostáján, azt rögtön mindenki meg akarta nézni) előálljon néhány grindhouse modorban megfogalmazott erőszakos szexmozival. Az egyik ilyen alakot Bo Arne Vibeniusnak hívták.


A dvd megjelenésekor rögtön kultikussá avanzsált THRILLER – A CRUEL PICTURE (1974) egy amerikai séma szerint forgatott rape n’ revenge, amit az egykoron Ingmar Bergmannak asszisztáló rendező fagyos skandináv légkörrel tett sajátossá. Ugyan az American International Pictures nyereségesen forgalmazta az Egyesült Államok autósmozijaiban, a várt anyagi siker odahaza elmaradt. Mielőtt végleg abbahagyta volna a filmrendezést, mérgében Vibenius két nap alatt megírt forgatókönyvvel a kezében még egyszer és utoljára munkához látott. A BREAKING POINT-ot kétféle, egy szoft és egy hard változatban forgatta le, külhoni grindhouse-turné reményében (a DEEP THROAT-tal kezdődött pornóláz kellős közepén vagyunk) a dialógusait angol nyelven, utószinkronnal rögzítették. A tengeren túlra tudomásom szerint nem jutott el, svédéknék betiltották, hivatalos dvdje nincs. Erényöveket bekapcsolni, politikai korrektségünket félretenni, most elmondom, miről szól minden idők egyik leghírhedtebb sensationsfilmje ---


Sötétben figyelő szemüveget látunk, viselője egy bevásárlásból hazatérő nő lakásába bejutva megerőszakolja és agyonüti áldozatát, nem egészen ebben a sorrendben. A középkorú, reménytelenül átlagos külsejű Bob Bellings (Anton Rothschild – a stáblista tele van ilyen idétlen álnevekkel) aktakukacként dolgozik egy nagyvállalat irodájában, ő a mi ügyeletes szexőrültünk. Könyvelői munkája nagyjából abból áll, hogy kimutatásokat lapoz át és pecsétel. Kifejezéstelen arcára csak akkor rakódik valami érzelem, mikor elsétál előtte egy női munkatárs – „Kurva...” motyogja megvetéssel. Munkaidőn kívül napjai magányosan telnek, esténként vasútmodellekkel szórakozik, elalvás előtt hobbijáról szóló szakújságot lapozgat s közben túrja az orrát.


Rendben, ilyesmivel (gyermek és felnőtt lét között megrekedt, egyedülálló férfi, mint szexuális ragadozó/skizofrén pszichopata) már találkozhattunk előtte és utána is, a roughiektól kezdve a slasherekig, de hallgassuk csak, mit mond a tévéhíradó: a városban garázdálkodó „jogosulatlan állampolgárról” szóló tudósításban Dr. Sigmund, a csatorna pszichiátere azt javasolja a női nézőknek, ha ép bőrrel akarják megúszni a támadást, semmiképpen se tanúsítsanak ellenállást. „Csak őrizzék meg a nyugalmukat és hagyják, tegyen, amit akar.” Egyébként is, a felmérések szerint a nők 89% százaléka már fantáziált arról, hogy megerőszakolják őket → ebből következik, hogy az erőszakoskodó tulajdonképpen azt nyújtja nekik, amire mindig is vágytak! Innentől (tizedik perc) kezdve világossá válik, hogy Vibenius kafkai utópiájában az egyhangú mindennapjaiból a szexgyilkosságok izgalmaiba menekülő antihős torz szemüvegén keresztül látjuk a világot. A BOSSZÚVÁGY inverzében az átlagember dühe azzal a társadalommal szembe irányul, ami őt unalmas, ösztöneit gúzsba kötő kispolgári létezésre ítéltette. 


A szövegkörnyezetet annak dekódolása nélkül könnyedén össze lehet téveszteni egy rape-propagandával, pedig pontosan a szubjektivitása miatt lesz a film visszataszítóan mulatságos, szándékosan provokatív. A médián keresztül sulykolt tanácsot a nők szemmel láthatólag megfogadták, Bellingsznek eztán elég annyit mondania, hogy „Vetkőzz!” és már peregnek a pornójelenetek, mindkét fél legnagyobb megelégedésére. Csupán egyetlen nő renitenskedik, ollóval tökön szúrja támadóját, mire elkezdődik egy autós üldözés, aminek a végén egy egész tűzoltószázad vonul ki! A tempóval {pacing} hadilábon álló Vibenius előszeretettel dobta fel szerény költségvetésű, morózus filmjeit ilyen amerikai stílű akciózásokkal, lásd a THRILLER slo-mo lövöldözéseit. A sztori már csak azért sem válik kiszámíthatóvá, mert sosem lehet tudni, milyen messzire megyünk el a következő jelenetben. A játszótér környékén ólálkodó Bellings magával csal egy hatéves forma kislányt, bérelt kocsijával kiviszi az erdő szélére. A kitartott nagytotálban a havas tájon parkoló Volvót látjuk – a film ezen pontján már bármi megtörténhet... 


Mindeközben a kormánynak az a zseniális ötlete támad, hogy a mániákus megfékezésére a lakosság között ingyenesen kézifegyvereket osszanak szét. A kipostázott utalványból persze Bellings is kap egyet, be is váltja egy .38-asra, a reakciós fegyverkereskedő még egy doboznyi dumdum töltényt is rátukmál. A pisztoly majd akkor jön igazán kapóra, amikor a munkából hazafelé bankrablók túszul ejtik. Tarantino-paródiaként induló, VANISHING POINT homázsként végződő kis etűdben a rapista átvedlik Charles Bronson-i akcióhőssé, a kezébe adott fegyverrel rosszfiúkat mészárol, helikopterre lövöldöz, sportkocsival rodeózik az utakon. 


A pszichothrillerek magányos lúzer kliséjét kiforgató befejezésben Bellings kimegy a repülőtérre, a váróteremben kocsijának leszerelt sebváltógombját szaglássza, amin előzőleg egy lány maszturbált (van még egy másik, felettébb ízléstelen szokása is, de azt inkább nem írom le). A nyaralásból megérkezik kis famíliája, egy feleség és egy kisgyerek. „Na, hogy mennek a dolgok?” kérdi a asszony, mire a családapa lakonikusan: „Tudod jól, hogy ebben a szaros városban sohasem történik semmi.” VÉGE.
Hogy a megelőző napokban a főszereplő ébren álmodozott, vagy ténylegesen kiélte szex- és akciófilmes vágyait, nem válik egyértelművé, de nem is igazán számít; a figura a küldetését (a közönség és cenzorok sokkolása) sikerrel beteljesítette.


Ellentétben a hardcore-inzertekkel toldozott THRILLER-rel, a BREAKING POINT pornográfiája szerves részét képezi az anyagnak, viszi előre a sztorit, jobban van lefilmezve. A szex csak egy ízben igazán hajmeresztő, a film végi gyorsmontázsban bevillan, ahogy Bellings fegyvere csövét feldugja az autóstoppos lány vaginájába. Valószínűleg az egyetlen film, amiben pöcsre rászálló legyet mutatnak szuperközelin. Speciális effektusok: Urban Hitler.


Bellings-t, ezt a csodálatos elmét, Mr. Bean gonosz unokatestvérét, a svéd Gusztávot (a "Gusztáv mindenkit megbasz" című epizódban) Andreas Bellis, a THRILLER-t is fényképező operatőr alakítja. Fene tudja, hogyan tudott egyszerre tevékenykedni a kamera két oldalán, szinte végig képben van, mindenesetre mindkét poszton derekasan helyt állt, beleértve a férfiasságát is. Akárcsak Frank Zito a MANIAC-ben, Bob Bellings ott jön veled szembe a metró mozgólépcsőjén, ott ül az íróasztala mögött az okmányirodában, és ha nem vigyázol magadra, egy hosszú, monoton munkanap után ott fog állni előtted, amikor belenézel a tükörbe...


Bellisnek sikerült, ami Vibeniusnak nem, és szép folyamatos filmes karriert futott be. Na nem mint pornósztár, hanem operatőrként. Szülőhazájában, Görögországban elsősorban Nico Mastorakis mellett dolgozott. Jut eszembe: 1976-ban, tehát egy évvel később Mastorakis is rendezett egy BREAKING POINT-hoz hasonlatos csúnyaságot, a perverziókat halmozó ISLAND OF DEATH-t, amelynek főszereplőjét úgy hívják... Bob Belling! (Lásd a magyar vhs borítót.) Ezen a bájos homázson kívül Gaspar Noé is hivatkozott a BREAKING POINT-ra, a francia provokatőr munkásságát ismerők bizonyára fel fogják fedezni a párhuzamokat.

Svédországnál maradva: az ANITA kapcsán már megjegyeztem, a hetvenes évek Stockholmja valóban úgy fest, mint a mai Budapest bizonyos részei. 


A hangulatra ez a svéd borongós, mélabús környezet telepedik rá, a karakterek alig kommunikálnak egymással, a hallóidegeket A HARMADIK EMBER citerázása zsib-bassza, ezek után képtelenség lesz ugyanúgy viszonyulni Orson Welles klasszikusához. Az egészen szimultán röhögsz, borsódzik a hátad és elszégyelled magad. Elmegyógyintézeteken kívül társaságban is érdemes levetíteni, műkedvelő barátainknak mondjuk azt, hogy a rendezője  Ingmar Bergman segédje volt a PERSONA forgatásán. Csak aztán ne csodálkozzunk, ha a meghívottak soha többé nem fognak szóba állni velünk.

2013. október 6., vasárnap

BLOOD AND BLACK LACE (1964)

Mario Bava, olasz–francia–monacói–nyugatnémet


Végy egy fekete-fehér, NSZK Edgar Wallace Krimit, fesd ki élénk színekkel, tegyél bele hat gyönyörű nőt és néhány idegbeteg férfit. Ha ez megvan, jöhetnek a szadizmussal elkövetett, dekoratívan megrendezett gyilkosságok, és közben próbáld a nyomozati szakaszt a kötelező minimumra lecsökkenteni. A BLOOD AND BLACK LACE nem az első giallo, de kétségkívül ez a bizonyos szempontból ma is modernnek ható film foglalta gránit szilárdságú alaptörvénybe a műfaj külsőségeit, filmnyelvét.


A THE GIRL WHO KNEW TOO MUCH (az első giallo) találékony forgatókönyvéhez képest igencsak primitivo krimitörténet epicentruma egy divatház Róma külvárosában. A tiltott szenvedélyek és pitiáner féltékenykedések helyszíne tökéletes alibit nyújt Bavának, hogy szemléltesse: tettes vagy áldozat, az ember mindenek felett egy szánalmas kis bestia. „Nézzen csak rá, felügyelő, ez gyűlöli a nőket!” Fakad ki az egyik gyanúsított a másikra, miközben az éjszaka leple alatt valaki sorban teszi el láb alól a modelleket, próbálva megszerezni a díszes társaságból majd mindenkit kínosan érintő naplót.


A kalapos/kesztyűs/esőkabátos, fejére fehér harisnyát húzó sorozatgyilkos a slasherek kertvárosokban, nyári táborokban tevékenykedő arctalan mániákusainak a felmenője. Az egyik HALLOWEEN-t idéző jelenetben folyosón állva látjuk az alakot, aki hirtelen - vágás nélkül! - eltűnik a színről, mint egy fantom. Egy? Nem egészen, ugyanis jóval a TENEBRE előtt be lett vetve a „két gyilkos egy csárdában” trükk. A végkifejlet majdhogynem érvényesíti a tettes nőgyűlöletét, hiszen őt magát is egy számító nőszemély térítette a rossz útra. A meglehetősen mondvacsináltnak tűnő, egy másik Argento-giallóra, az OPERA-ra emlékeztető motivációt egyszerűbben is le lehet fordítani a giallók pszichoszexuális nyelvezetére, valahogy úgy, hogy akit egész álló nap gyönyörű nők vesznek körül, annak bicskáját a felgyülemlett férfi-frusztráció előbb-utóbb kinyitja. A gyilkos ezért csúfítja el  áldozatainak szépen sminkelt arcát azzal, ami éppen a keze ügyébe kerül (fatörzs, középkori kínzóeszköz, kályha - a film nem túl véres, viszont annál brutálisabb, főleg a korához képest). A szépség elpusztításával a szörnyeteg a beteges sóvárgását kívánja enyhíteni.


Meggyőződve a kezébe adott whodunit silányságáról (a forgatáson az egyik áldozatot játszó színésznő írta át az angol szövegkönyvet, hogy értelme legyen a párbeszédeknek), Bava amennyire csak lehetett, próbált eltávolodni a krimik szószátyár, fordulatokban bővelkedő dramaturgiájától. Festészettel rokonítható stílusérzékének, a gyilkosságok láncolata mentén haladó body count felépítésnek köszönhetően a bűnügyi film a fantasztikum, egész pontosan a horror térfelére kerül, ahol a kamerakezelés, színhasználat (nem véletlenül piros az inkriminált napló) és erotikával fűszerezett erőszakábrázolás (nem véletlenül villannak ki azok a cicifixek) együttese uralkodik az anyag felett, megteremtve az Edgar Wallace adaptációk túlfűtött mediterrán változatát. 


A divatszalon tulajdonosát alakító Eva Bartok és a másik hollywoodi veterán, a rendező szandálos történelmi kalandfilmjeiben is felbukkanó Cameron Mitchell neve van szedve a legnagyobb betűvel a korabeli plakáton, ám ebben a hagymázas lázálomban ők sem sokkal többek próbababáknál az Eastmancolor színekkel bevilágított giallo-színpadon. A színész mint díszletelem -  a fifikás olasz főcím, melyben a szereplők mozdulatlan próbababaként mutatkoznak be, Bava kissé cinikus, kissé szarkasztikus, a saját műviességével teljesen tisztában lévő alkotói hozzáállását sugalmazza. Ebből következik, hogy nincsen egyetlen azonosulható figura sem, az abszolút főszereplő a rendező strómanja, a személytelen, kíméletet nem ismerő Gyilkos, kinek üres arca egy vászon a mozivásznon belül, amire a néző kivetítheti saját félelmeit és vágyait.


A bábfigurák közül Eva Bartokról azért ildomos néhány szót ejteni. A Szőke Éva néven Budapesten született, feltűnően szép színésznő még Magyarországon kezdte karrierjét Tamási Áron pártfogásában (a szeretője volt az írónak). Állítólag ő volt az első magyar színésznő, aki teljesen meztelenül állt színpadra. Egy be nem mutatott Tamási Áron filmadaptációt követően a negyvenes évek végén nyugatra emigrál, megismerkedik a Londonban élő, magyar származású producerrel, Alex Paallal. Korda Sándor javaslatára Eva Bartókra változtatja nevét, és nem sokra rá, 1952-ben Hollywoodban megkapja A VÖRÖS KALÓZ női főszerepét Burt Lancaster oldalán. Férjei révén elsősorban európai kötődésű produkciókban szerepel: Terence Fisher SPACEWAYS című Hammer sci-fijében tudósnő, 
a szintén brit THE GAMMA PEOPLE-ben, John Gilling vasfüggöny mögött zajló kommunizmus-parabolájában  a zenetanárnő szerepében látható. Mire eljutott Olaszországba, az élet viszontagságaiba és tönkrement házasságokba látnivalóan belefáradt, de még mindig vonzó külsejű színésznő mögött több mint harminc amerikai, angol és nyugatnémet szerep volt, miközben idehaza csak megvetéssel beszéltek róla, ha egyáltalán beszéltek, mivel a filmjeit nem mutatták be. Felleghy Tamás memoárjában fölényeskedő, számító nőcskének írja le Bartókot, ami mintha rímelne az itt alakított karakterére. A BLOOD AND BLACK LACE volt az egyik utolsó és máig legismertebb jelenése, negyven évesen végleg hátat fordított a szakmának.


A banális rendőrségi ügyintézést leszámítva a SEI DONNE PER L’ASSASSINO („Hat nő a gyilkosnak” – eredeti cím) egy kivételes ritmusérzékű, expresszionista/barokkos, agresszív/elegáns mozi, vászonra ültetett képregény. Bava intuitív filmkészítéséről árulkodik, hogy amikor egy kritikus a film elején himbálódzó cégér és az utolsó képkockán hasonló mozgást végző telefonzsinór közti kapcsolat iránt érdeklődött, a zavarba jött maestro ennyit mondott: „Valóban? Már nem is emlékszem, hogyan végződött a film.

Mario Bavának ismét sikerült elébe mennie egy majdani trendnek. Filmje hazájában nem aratott sikert, a giallo átütő népszerűségére még évekig várni kellett, egészen a THE BIRD WITH THE CRYSTAL PLUMAGE bemutatásáig. Ma viszont már bérelt helye van az olasz horror toplistáján, valahol a L'ORRIBILE SEGRETO DEL DR. HICHCOCK és a SÓHAJOK között. 

(A BLOOD AND BLACK LACE-t a Duna Televízió vetítette újonnan indult eurokult sorozatának első darabjaként péntek este, Hat nő és a gyilkos címen.)

2013. október 5., szombat

3000 km spagetti - A Film

A Deliria és a Hungarovidejó Kft. bemutatja:

Nem elég, ha tehetséges vagy, magyarnak is kell lenned


A MANCS, a KINCSEM és a MAJOM A KÖRÚTON után ismét egy magyar sikersztori elevenedik meg a filmvásznon! Akinek a lábai előtt hevert a Cinecittá: Fellegi Tamás kalandjai az olasz filmgyártásban. HÁROMEZER KILOMÉTER SPAGETTI.

A hazai és nemzetközi sztárokat felvonultató produkció forgatása a napokban kezdődött el, és előre láthatólag szombatra fejeződik be. Az Etyeken tartott sajtótájékoztatón a producer cáfolta azokat a híreszteléseket, hogy a filmben főszerepet vállalt Franco Nero. "Valóban megkerestük a színművészt, de végül Eperjes Károly mellett döntöttünk. A mi történetünk egy magyar emberről szól, akit egy magyar ember fog eljátszani." 


A Kossuth-díjas színész Tom Felleghy alakját Széchenyi grófhoz és Hippolyt, a lakájhoz mérhető, nagyformátumú hazafiként jeleníti meg. "Sajnos nem adatott meg nekem, hogy találkozhassak vele, így nem tudhatom, milyen viszony fűzte Istenhez. Én egy igaz hitű, mélyen vallásos emberként játszom el."


A népszerű blogbejegyzés ihlette forgatókönyv nem titkolt célja a Felleghy-kultusz felélesztése Magyarországon. A neve elhallgatását kérő dramaturg egyszerre drámai és nevettető másfél órát ígér, mely minden generáció számára igényes szórakozást fog nyújtani. "Felleghy nagyszerű példa rá, hogy kellő önbizalommal a magyar ember igenis túljárhat a nyugatiak eszén. Azt hiszem, ilyen felemelő, politikamentes történetekre van most leginkább szükségünk." A rendező, a reklám- és fogorvosi szakmában elismert, jelenleg adócsalási ügyben szabadlábon védekező K. Péter a sajtónak elárulta, a film a 2014-es Oscar-díj hivatalos magyar nevezettje lesz. "Ragaszkodtam hozzá, hogy benne legyen a szerződésben. Olyan motivációt jelent ez számomra és az egész stáb számára, aminek segítségével tudásunk legjavát adhatjuk."  


A Magyar Nemzeti Filmalap 750 millió forintos, vissza nem térítendő támogatásával forgó filmre elővételben már kaphatók jegyek az Uránia Nemzeti Filmszínház pénztárában. Iskolai csoportoknak és nyugdíjas bérlettel rendelkezőknek a vetítések ingyenesen lesznek látogathatók. "Reméljük, ezzel az intézkedéssel hozzájárulunk a sikerhez. - mondta a sajtótájékoztatón jelen lévő köznevelésügyi államtitkár, majd hozzátette: A határon túli nézők a premierrel egy időben a Duna World csatornán is megtekinthetik az alkotást."

- MTI