2014. július 26., szombat

Kriplik a Times Square-en - Frank Henenlotter agybajai


A nyolcvanas évek elborultabb amerikai horrorfilmjei iránt fogékonyak minden bizonnyal  szívükbe zárták Belialt, a fonott kosárban tartott deformált sziámi ikret, aki ép testvérével együtt sorban látogatja meg az őket annak idején erőszakkal szétválasztó orvosokat. A BASKET CASE-ről van szó, Frank Henenlotter első nagyjátékfilmjéről.


A Herschell Gordon Lewisnak dedikált torzszülött a mocskos horror és groteszk gegek ütköztetéséből kifröccsent funsplatter egyik örökbecsűje, nem pusztán horrorfilm, hanem anarchista exploitation, a kisreáltól a szürreálig, az undortól a szánalomkeltésig sok minden belefért. A társadalom peremén élőkkel benépesített hotelben játszódó BASKET CASE titka éppen abban rejlik, hogy abszurditásán túl, bénaságai ellenére, a lúzerekért dobogó kis szívével sikerült rátalálnia egy személyesnek tűnő hangvételre. Míg a vele egy 16mm-es súlycsoportban indult, kétségtelenül virtuózabb, de tartalmilag meglehetősen sivár THE EVIL DEAD-del Sam Raimi bebocsájtást nyert Hollywoodba, mainstreamet életvitelszerűen rühellő Henenlotter New York-i weirdo maradt az utolsó vérig.



A hétvégenként összetákolt csodát egy profibban megvalósított horror-trip követte. A BRAIN DAMAGE "egy bizarr, vizuálisan hipnotikus, gyakran briliáns és teljesen beteg film, abszolút kötelező a szokatlan horrorfilmek rajongóinak." (The Phantom of the Movies) "A legambiciózusabb és leginnovatívabb cucc manapság a függetlenektől jön; hasonlítsd csak össze a BRAIN DAMAGE-t a CÁPA 4-gyel." (Fangoria) Az amerikai cenzorbizottság az R besorolásért cserébe kivágatta a film extrémebb jeleneteit, megágyazva Henenlotter és az MPAA közti kölcsönös utálatnak.


A mozgóképkultúrát a renoválás előtti Times Square környékén magába szívó rendező (mást is szívott, de erről később) szakmai tudása az időközben bezárt és sóval felszórt grindhouse intézménye nélkül már-már életképtelennek bizonyult, mígnem egy másik keleti parti ex-grindhouse filmes támogatásával újból a kamerák mögé állhatott. Frank Henenlotter pályaívét ez a Mad Movies magazinból fordított interjú rajzolja meg, az amatőr kezdetektől a Something Weird Video kiadónál betöltött szerepéig.


Hogyan lett filmkészítő?

Gondolom a véletlennek köszönhetően. Sosem akartam, és nem is hiszem, hogy csináltam volna karriert. Nem állt szándékomban valaha is mások filmjein dolgozni, vagy azért rendezni, hogy kifizethessem a lakbért. Amikor nem tud mit kezdeni magával az ember, szörnyfilmek fabrikálása egész jó ötletnek tűnik. Hétévesen láttam a VALLEY OF THE ZOMBIES-t, aztán a THE TINGLER-t, a PSYCHO-t, a CIRCUS OF HORRORS-t… Anyám egyszer megtiltotta, hogy elmenjek megnézni a HOMICIDAL-t. Úgy vélte, hogy az már túl félelmetes és csak felnőtteknek való. Rohantam a moziba megnézni!

Korai 8mm-es rövidfilmek

Volt apámnak egy családi események megörökítéséhez használt 8mm-es kamerája, elkértem tőle és kimentem vele a kertbe szörnyűséges kisfilmeket forgatni. Nagyon izgalmas volt, hogy beadtad a tekercset előhívásra, vártál egy hetet, aztán megnézted a felvételt és felkiáltottál: „Fenébe, elfelejtettem levenni az objektívről a fedőt!” Vagy, egész érdekes is tudott lenni az eredmény. Attól fogva egyre kidolgozottabb 8-as rövidfilmekkel folytattam, majd átálltam 16mm-re, szinkronhanggal. Végül barátom és későbbi producerem, Edgar Ievins vetette fel, hogy csináljunk egy nagyjátékfilmet. Így keletkezett a BASKET CASE, ami számomra nem sokban különbözik a kertünkben forgatott amatőr filmjeimtől.


A BASKET CASE (1982) nem mindennapi ötlete honnan jött?

A címből. Kerestem egy címet, olyat, amilyet még nem használtak horrorfilmhez. A műfaj lehetővé tette, hogy a mi kis költségvetésünkből is valami kommersz produkcióval álljunk elő. A basket case viccesen hangzott, mert a dobozból kiugró krampusz (jack-in-the-box) jutott róla eszembe, az, ahogy egy fickó kezében lévő kosárból kiugrik valami szörny. Egy hétnyi gondolkodási idő után mégsem tartottam működőképesnek az ötletet, ugyanis képtelen voltam megindokolni, vajon normális ember miért járkál egy szörnyet tartalmazó kosárral a hóna alatt. Éppen egy büfében álldogáltam a Times Square-en, amikor eszembe jutott, hogy ők ketten lehetnének testvérek. Onnantól kezdve már sorban jött a többi: az egyik normális, a másik deformált; és mi lenne, ha  sziámi ikrekként születtek? Hirtelen megvolt a teljes film, a mustárfoltos szalvétára jegyeztem le. Olyan kevés pénzből készült, hogy abból nem lehetett komoly horrorfilmet csinálni, úgyhogy egy idő után azt mondtam: oké, akkor legyen véres és idióta.


A film az akkori Times Square hangulatát adja vissza.

Hogyne, ott mászkáltam, amikor írtam, imádtam azt a pöcegödröt, ami a 42. utca volt. Középiskolás koromtól annyi filmet néztem meg a 42. utcában, amennyit csak bírtam. Persze, az utcák tele voltak őrültekkel, de sosem esett bajom, a filmek pedig órásiak voltak, és a közönség is. Ha egy kis vért láttak, vagy feltűnt a vásznon mondjuk pénz, elkezdtek éljenezni; tetszett az egésznek a hangulata, a nézők lelkesedése. Voltak olyan double-billek, amiket csak egyetlen napra raktak műsorra, nem lehetett előre tudni, mit fognak legközelebb vetíteni. Számomra maga volt a paradicsom. 



A hetvenes évek végére minden mozi között nyílt egy szex-shop, ez is részévé vált a hely varázsának. Van a BASKET CASE-ben az a jelenet, amiben a főszereplőnk kezében a kosárral a 42. utcában sétál. Az a második felvétel, mert az elsőben észrevették a kamerát. A pornóüzletből kirohant a tulaj és meg akart ölni minket

Nehéz volt a BAKET CASE-t forgalmazni?

Csak meg kellett mutatni a mozik üzemeltetőinek. Abban az időben a 42. utca egy pezsgő környék volt, és tudtam, hogy bármi történjék, ott biztosan találni fogunk olyan mozikat, ahol hajlandóak lesznek játszani. Ha szerencsénk van, menni fog egy hétig, visszajön a 35 ezer dolláros költségvetés és annyi - sosem gondoltam rá, hogy a BASKET CASE híres lesz.


Legnagyobb meglepetésemre, a forgalmazó az éjféli előadásokon tűzte műsorra. A midnight show-k a videókorszak előtt nagy népszerűségnek örvendtek, New Yorkban ugyanaz a mozi így vetítette két és fél éven át. Aztán a forgalmazó megszűnt, mi pedig visszavettük az összes kint lévő kópiát, hogy újra kihozzuk a BASKET CASE-t, ezúttal normál horrorfilmként, amit egész nap játszanak.

Videokazettán is kapós volt.


Akkoriban hatvan dollárba került egy műsoros kazetta, ezt a horrorrajongók nem tudták megfizetni. Megkértük a forgalmazót, hogy adják 19.95 dollárét, de visszautasították az ötletünket. Javasoltam nekik, hogy legalább próbálják ki három hónapig. Az eredmény forradalmi volt: 1984 nyarán annyit adtak el belőle, hogy kifogytak a készletből! Aztán halloweenkor már több száz horrorfilm videokazettáját forgalmazták húsz dolcsiért.


A BRAIN DAMAGE (1987) újfent egy 'fiú és a szörnye' alaphelyzetű történet. Azt mondta, nem szereti analizálni a filmjeit, de mégis, mi sugalmazta megint a témát?

Nem tudom, én nem ilyen összefüggésben látom ezeket a dolgokat. Egyébként három testvérem is van, és nagyon jól megértjük egymást. Tudjátok, a forgatókönyveim matematikai egyenletként vannak felépítve, sokkal kevésbé személyesek, mint azt gondolnátok, leszámítva, hogy nem foglalkozok olyan természetfeletti lényekkel, mint farkasember vagy vámpír, számomra ők nem képeznek témát. A vámpírok nem okoznak túl nagy problémát a világunkban, nem? A BASKET CASE után egy Rovarváros című horrort akartam forgatni. Egy betegesen fóbiás fickóról szólt, aki aláveti magát egy számítógépes programnak – ekkor volt az informatika hajnala -, ami kitörli az agyából a félelmeit a rovaroktól. A kísérlet sikerül, borzalmas következményekkel, megteremtve egy új fajt. Imádtam a sztorit, mindenki más utálta, így hát visszatértem ahhoz, ami a BASKET CASE-t sikeressé tette. Kosár helyett egy olyan szörnyet találtam ki, ami a testről ugrik elő. Ugyanazzal a problémával találtam szembe magam: miért engedné meg valaki a szabad akaratából, hogy egy szörny éljen a testén? Végül eljutottam a függőséghez.


Elmer, az agyevő parazita a gazdatestbe drogot fecskendez, ezáltal hordozója a szolgájává válik. A szenvedélybeteggé tett srác és a szörny New York utcáit járják, áldozatokra vadászva.

A BRAIN DAMAGE két kedvencemet, a THE TINGLER-t és az LSD filmeket kombinálja. Láttam, ahogy a crack kokain, mint egy járvány, hirtelen elárasztja New Yorkot, és gondoltam kezdhetnék vele valamit. A filmben a függőségről beszélek, különösen az enyémről a kokainnal.  Elmert én mindig is a kokainnal azonosítottam, ami egy nagyon vonzó szer, mert illúziókat teremt, azt az energiát, ami felpezsdíti az elmédet, ellentétben a többi droggal, amitől csak megzavarodsz és elveszíted a szellemi képességeidet. Kezdetben ez nagyon izgalmas, olyannyira, hogy egy csodálatos dolgokat ígérő, intelligens lénynek álmodtam meg Elmert. Azt mondta nekem a kokain: „Te és én haverok vagyunk, közösen kilőjük magunkat és ragyogó fényeket fogunk látni, anélkül, hogy szükségünk lenne a külvilágra.” De hamar megtanultam, hogy ez egy fausti alku, aminek a végén csapdába kerülsz. A BRAIN DAMAGE-ben azt bírom, hogy a drog nincs konkrétan megemlítve. Ügyeltem rá, hogy az anyag ne legyen jellegzetes: egy folyadék, ami hallucinációt és eufóriát okoz; bármilyen addikcióval be lehet helyettesíteni. Annyi féle és fajta függő van a világban, nem is értem, miért nem használják gyakrabban ezt az ötletet. Helyette kapunk vámpírtörténeteket. OK, ez van...

A BRAIN DAMAGE nem volt sikeres a maga idejében.

A finanszírozó cég összeolvadt egy nagyobb vállalattal, ők annyira gyűlölték a filmet, hogy megpróbálták azonnal eltemetni. Az MPAA megvágta, a videóforgalmazó (Paramount) megvágta - senki sem mondta nekik, de tovább vagdosták, mert nekik sem tetszett! Kijött a VHS és vele együtt megjelentek a lelkesedő kritikák. Nem esett jól, ahogy a forgalmazó eldobta, de hogy ilyen rövid idő alatt bukásból kultfilmé vált, attól elég zabos lettem.  


A steadicam operátor Jim Muro volt, a STREET TRASH rendezője. Ő rajongott a horrorfilmekért?

Inkább a kamera megszállottja volt, mintsem a szörnyeké. Ismertem az anyját, Jim 14 évesen a BASKET CASE forgatásán is dolgozott. A BRAIN DAMAGE-ben ő csinálta azokat a szép kameramozgásokat, amik követik Elmert ahogy csúszik a szobában és felugrik az ágyra. Forgattunk egy jelenetet ugyanabban a díszletben, amiben előzőleg Jim a STREET TRASH-t rendezte, egy roncstelep, ami az apja tulajdonában volt. Akkoriban elég „asszociatív” volt minden, Jim STREET TRASH-hez írt szkriptjének első pár oldala például az én írógépemből származik. Átmásoltam és megmutattam neki, hogyan néz ki egy szabványos forgatókönyv formátuma. Később átköltözött a nyugati partra és többé nem jelentkezett nálam. A STREET TRASH munkakópiáját látva figyeltem fel James Lorinzra. „Ez a fiú zseniális, egy igazi sztár van a filmedben!” mondtam Jimnek, mire ő: „Ő nem sztár, csak egy rövid jelenetben van benne.” Akkor javasoltam, hogy hosszabbítsa meg a jelenetét. Természetesen később leszerződtettem Lorinzt a FRANKENHOOKER főszerepére.


A FRANKENHOOKER-t (1990), addigi legnagyobb költségvetésű filmjét a Shapiro-Glickenhaus Entertainment finanszírozta.

A korábban rendezőként dolgozó James Glickenhaus (THE EXTERMINATOR) alapított egy produkciós céget, elküldtem neki a Rovarváros szkriptjét. Úgy reagált rá, hogy tök jó, de hülye lenne pénzt fektetni bele. És biztos vagyok benne, hogy igaza volt! Megkérdezte, van-e valami más is a tarsolyomban. Az éppen nem volt, de mivel tényleg úgy látszott, hogy rendelkezésemre bocsátaná a szükséges eszközöket, kaptam az alkalmon és előadtam neki egy pitch-t. A THE BRAIN THAT WOULDN’T DIE-t kevertem  T&A-vel (tits and ass), hozzáadva kedvenc trashfilmjeim Frankenstein-kliséit. Ahogy haladtam előre a történettel, egyre jobban nevetett, míg végül megkérdezte, mi lenne a film címe. Elkezdett járni az agyam: Frankenslut? Nem. Frankenwhore? Nem. Frankenprostitute? ... Megvan: FRANKENHOOKER, James! Az egészet ott rögtönöztem előtte. Emlékszem, amikor kijöttünk a megbeszélésről, ültünk a Times Square közepén és Edgar Ievinsnek el kellett ismételnie nekem, amit odabent mondtam, mert a nagyját akkorra már el is felejtettem. Lejegyeztem a sztorit, aztán felkiáltottam: "Te jó ég, ezt le kell nekünk forgatni?!" (nevet)


A FRANKENHOOKER tisztelgés a trash-horrorok agyament koncepciói előtt?

Nem, mert én egy komédiára törekedtem, nem horrorfilmre. Leszögeztem a stábnak: nem akarok vért. Nevezetesen, amikor felrobbannak a lányok, annak olyannak kell lennie, mint valami röhejes tűzijáték. Azt akartam, hogy ne legyen emberi, mert egy hús-vér nő elpusztítása egyáltalán nem vicces gondolat. R besorolásra számítottunk, és durva volt azt látni, hogy az MPAA nemcsak X kategóriát adott a filmnek, de még rosszindulatúan meg is támadta azt. A bizottság elnöke felhívta a Shapiro-Glickenhaus irodáját: „Gratulálok, önöké az első ’SZ’ besorolású film.” A titkárnő megkérdezte:  SZ, mint szex? „Nem, SZ, mint szar.” James Glickenhaus nem hagyta szó nélkül és nyilvánosságra hozta az ügyet, ami zavarba ejtette az MPAA-t. Mi az ördögről beszéltek ezek? A filmben nincs se vér, se erőszak.


A női testrészeket gyűjtő Frankenstein-figura kokaint osztogat a Times Square-i utcalányoknak, amitől azok felrobbannak. Talán a drog tette idegessé a cenzorokat…

Ez megmosolyogtató, ugyanis éppen azokat a plánokat akarták kivágatni, amikről úgy gondoltam, drogellenesek. Nem „glamurizáltuk” például azt a jelenetet, amiben beadják maguknak az anyagot a vécében. A vécében! Ki akartak vágni egy plánt, ami egy crack-pipát szívó, jó formában lévő fickóval kezdődik, majd mellette egy beteg, sovány drogost látunk izzadni és remegni. Kezditek kapiskálni, mit akarok mondani? Már a BRAIN DAMAGE-t sem kímélte az MPAA, a FRANKENHOOKER esetében olyan szinten nevetséges volt az egész, hogy besorolás nélkül hoztuk ki a filmet, nagy anyagi haszonnal. Ha megvágtuk volna R-ré, belebukunk.

Hogyan került a Bill Murray idézet a plakátra?


Murray a VISZEM A BANKOT ugyanabban a stúdióban mixelte, ahol mi a FRANKENHOOKER-t. Nagyon barátságos volt, ott lógott velünk és egyre többet akart látni a filmünkből. Valaki a Shapiro-Glickenhausnál hírét vette ennek és elkezdték hívogatni Murray irodáját, hogy idézetet kérjenek. Nem válaszolt nekik, számomra pedig rohadtul kínos volt, hogy így akarták kihasználni a jófejségét. Egyik nap a stúdióba menet pár méterre előttem ment be a bejáraton, én meg szégyenemben majd elsüllyedtem. Megpróbáltam elkerülni, de észrevett és együtt szálltunk be a liftbe. Rögtön elnézést kértem tőle a történtekért, amihez nekem személy szerint semmi közöm nem volt. Mire ő: "Tényleg, semmi közöd hozzá? Rendben, akkor adok neked egy idézetet." Ha csak egy filmet nézel meg ebben az évben, az a FRANKENHOOKER legyen. Akkor láttam utoljára.  


Mi vitte rá, hogy megrendezze a BASKET CASE folytatásait?

Ehhez vissza kell térni ahhoz a pillanathoz, amikor meglátogattam James Glickenhaus-t. James még egy projekt felől érdeklődött, és miután nekem nem volt több ötletem, azt mondtam neki: "Még mindig ott van a BASKET CASE 2..." A három millió dolláros költségvetést megfeleztünk, és egymás után leforgattuk belőle a FRANKENHOOKER-t és a BASKET CASE 2-t. Az első rész tényleg népszerű volt, az emberek szünet nélkül követelték rajtam a folytatást, csakhogy a főszereplők meghaltak, és az orvosok közül sem maradt életben senki, akin bosszút lehetett volna állni.  

Végül megfordította az eredetit, ugye?

Igen, ezért képzeltem el azt a csodás befejezést, amiben a főhős visszavarrja magára a sziámi testvérét, szépen bezárva a kört. A szörnyek közösségével Tod Browning TORZSZÜLÖTTEKjét kívántam naprakésszé tenni. A filmben feltűnik Jason Evers, a THE BRAIN THAT WOULDN’T DIE főszereplője, és az egyik csúcsfejű torzszülött is úgy néz ki, mint a BRAIN szörnye. Tetszett az ötlet, hogy a nagy viktoriánus ház, amiben élnek olyan, mint az első részben a kosár: aki oda bemegy, azt megölik. Számomra ez a folytatás működik, vele kellett volna abbahagyni a sorozatot. Mégis belevágtam a BASKET CASE 3-ba, ami egy katasztrófa.


Mi történt?

Rengeteg félreértés, talán az én hibámból kifolyólag. Mivel a FRANKENHOOKER-nek jól ment, gondoltam a BASKET CASE 3 is besorolás nélkül fog majd kijönni, ezáltal visszatérhetek az első rész szellemiségéhez, vagyis rendezhetek egy csurom véres fekete komédiát. Csakhogy megtudtam, R-nek kell lennie, és a producerek ki nem állhatták a történet fő témáját a terhességről. Ki kellett tépnem a forgatókönyvből 11 oldalt, köztük azt a hosszú, fájdalmas szülési jelenetet, ami a film szíve lett volna. Ráadásként a tervezett költségvetést és forgatási időt megfelezték. Hagyni kellett volna az egészet a francba, de a filmet mindenki várta, én meg azt mondogattam magamnak, majd csak elboldogulok valahogy. Az eredmény jóval komolytalanabb, mint amilyennek lennie kellett volna. És legfőképpen, nem szabad rögtönözve filmet csinálni, mert annak egy BASKET CASE 3 szerű dolog lesz a vége. A forgatás utolsó hetében arra gondoltam, "ez az izé irányíthatatlanná vált, miért nem csapunk mindjárt hozzá egy musical-számot is?" És hozzácsaptunk, tényleg lefilmeztünk egy musical jelenetet... Mit is mondhatnék még, barátaim? A legrosszabb film, amit valaha csináltam, akkora ökörség, hogy azt emberi lénynek nem szabadna megnéznie. Vállalom érte a felelősséget.


Ezért hagyott fel a rendezéssel a következő 15 évben?

Nagyon frusztrált az, ami a kilencvenes évek elején történt. Pár év alatt a teljes forgalmazási rendszer összeomlott. Egymás után tűntek el a mozik, Manhattan immáron egy hullaházra hasonlított. Hirtelen minden horrorral vagy fantasztikummal foglalkozó kis cég bezárt, kezdve a Shapiro-Glickenhaus-zal. Nem maradt más, mint a nagy stúdiók, meg azok a független vállalatok, akik hollywoodi mázzal vonták be a termékeiket - az exploitation-t lenyomta a csírátlanított tömegszórakoztatás. Mindez éppen akkor történt, amikor én még extrémebb akartam lenni. Olyan kísérleti dolgokat szerettem volna csinálni, amelyek teljesen eltérő műfajokat oltottak volna egymásba, létrehozva valami komplett őrült fikciót. De senki sem fogta fel őket, mindenki visszautasított, és csak ezerszer látott slasherek forgatókönyveivel kerestek meg: húsz évvel korábban, ugyanebben a nyári táborban, blabla… Csinálhattam volna egy BASKET CASE 4-et, de már a harmadik is sok volt. Ebben a környezetben egy olyan rendezőnek, mint én, nem volt többé helye. Elérkezettnek láttam az időt, hogy szünetet tartsak, még ha nem is számítottam rá, hogy ilyen hosszú ideig fog tartani.


A kilencvenes években az exploitation-ritkaságokat restauráló és forgalmazó Something Weird cégnél bukkant fel a neve.

Szinte azonnal megkeresett a Something Weird, először csak kis dolgokkal, majd belekeveredtem egy raktárkészlet felfedezésébe, rengeteg elfeledett, magára hagyott filmtekerccsel. Hirtelen a birtokunkba került több száz negatív, megváltoztatva a Something Weird csapásirányát, én pedig a cég munkatársa lettem. Többek között a DVD borítók fülszövegei tőlem származnak, az extrákat a lemezekhez én állítottam össze, írtam ismertetőket a katalógusba. (Bemásoltam két oldalt, kattintásra olvashatóak - szerk.)
Nem bántam meg, hogy felhagytam a rendezéssel, mert így nyakig elmerülhettem az exploitation-mozik kanálisába, és nagyon jól éreztem ott magamat. 

Rendezett egy dokumentumfilmet a Something Weird számára: HERSCHELL GORDON LEWIS – THE GODFATHER OF GORE (2010).

Az exploitation világát akartam megünnepelni, amelyben H.G. Lewis filmjei a legszórakoztatóbbak, az extrém mivoltuk okán. Technikailag a lehető legrosszabb módon vannak megcsinálva, ugyanakkor a lehető legkonfrontatívabbak (in-your-face). Azt nyújtják, amit ígérnek: ha vért akarsz látni, akkor ki leszel szolgálva. A birtokomban van a THE WIZARD OF GORE 16mm-es kópiája, és egyszerűen elképzelhetetlennek tartom, hogy bárki is közömbös maradjon ekkora őrültség előtt. Akárhányszor megnézem, fogalmam sincs, mi folyik a vásznon, mit kellene gondolni róla, vagy egyáltalán, miért létezik ez a film? Zseniális.


Ha azt vesszük alapul, hogy Lewis tudatosan művelte az exploitation-t, mi a különbség egy H.G. Lewis film vacaksága és a mai, tudatosan vacak, "camp" exploitation filmek között? Mi az a mágikus hozzávaló, ami úgy tűnik hiányzik a mostani filmekből?

Herschell szándékosan csinált nyers exploitation-t, de nem próbált meg közben silányságot színlelni. Általában a filmjei annál szórakoztatóbbak, minél komolyabbak próbáltak lenni. A színészei elég gyatrák voltak, és még kellemetlenebbek lettek volna, ha Herschell tudatosan kihasználta volna a mesterkéltségüket. A mai filmek megkísérlik kiszámított módon előállítani ezt a fajta silányságot, ez azonban ritkán működik. A jó camp film olyan, ami nem próbál meg az lenni.


2008-ban ismét nagyjátékfilmmel jelentkezett, hogyan látott napvilágot a BAD BIOLOGY?

R. A. Thorburn, a rapper felhívott, hogy rendezzek neki egy videoklipet. A fickó a BASKET CASE és a BRAIN DAMAGE rajongója, ezért gondolt rám. „De én semmit nem tudok a rapzenéről!” mondtam neki, de nem érdekelte, és megrendeztem neki a szóban forgó videót. Annak ellenére, hogy nem sok közünk volt egymáshoz, hamar a legjobb barátokká váltunk, azóta számos klipet csináltam neki. Egy szép napon bejelentette, összeszedett pénzt egy egész estés filmhez. Nem nagy összeg, de elég ahhoz, hogy belevágjunk a kalandba. Mint mindig, most is a költségvetéshez kellett szüzsét találni. Gondolkodván a dolgon, közöltem a producerrel: „Mit szólnál valami felháborítóról, ami túl menne minden határon?” Íme, hogyan született a BAD BIOLOGY. A büdzsé? Egy kevéske 35mm-es nyersanyag, sok akaraterő, találékonyság és áldozatkész barátok. A színészeket leszámítva sokszor öt fős stábbal dolgoztam, pontosan annyival, amivel már lehet inkognitóban, hatósági engedély nélkül az utcán forgatni anélkül, hogy ne vegyenek észre minket a járőrök. Különösen kedvelem a forgatások gerilla jellegét, tucatnyi technikussal minden komplikáltabb.

A magazin főszerkesztőjének szerepében James Glickenhaus látható.

Egykori főnököm a BASKET CASE 3 óta otthagyta a filmipart. A piaci történéseket látva inkább szakmát váltott és pénzügyes lett, de ettől még tartottuk a kapcsolatot. Számára írtam ezt a rövidke szerepet, és meglepetésemre belement a játékba.


Mi volt a célkitűzése a filmmel?

Hogy semmiképp se essek a horrorfilmek aktuális túlzásaiba. Egyébként nem horrort akartam forgatni, hanem egy igazi exploitation-t, amiben a szex zavarba ejt és kényelmetlenül érzed magad tőle.

A BAD BIOLOGY két főhőse korábbi filmjeinek szereplőihez hasonlítanak. Páriák, „szörnyek”…

Bizonyos szempontból a szereplőim engem tükröznek. Sem mint művész, sem mint egyén nem érzem magam igazán kényelmesen mások társaságában. A szomszédommal, más rendezőkkel, az emberekkel, akikkel naponta találkozom… Manhattanben megvan az ottani baráti köröm, de rajtuk kívül kissé elveszve érzem magam. Mint egy pária. Bizonyára ezért írok oly könnyedén a társadalmon kívüliekről, akik különböznek a többiektől és kirekesztették őket. Természetes módon azonosulok velük, nem tudatosan. Elképzelhetetlennek tartom, hogy normális emberekről forgassak filmet, mivel nem tudom, mit jelent normálisnak lenni. Ha a legtöbb rendező a polgártársaival foglalkozik, én mágnesként vonzom az ütődötteket, az autistákat, a kábszereseket, a szociopatákat. Ott vannak mindannyian azokban a filmekben, amiket megrendeztem.

©Mad Movies 2011
Képek: Hotel Broslin

Henenlotter a Delirián:  

2014. július 23., szerda

Mi van a kosárban?


Kedves gyerekek!
Hétvégén gyertek a Deliriára, mert a horrorfilmek Woody Allenje (©Fangoria), a nyomik, agykárosultak és robbanó ribancok költője (©Deliria), Frank Henenlotter fogja tiszteletét tenni az oldalon! Az anyagot összeállítva eszméltem rá, hogy a mindössze hat filmből álló életmű hivatalosan nagy ívben elkerülte hazánkat, még egy nyomoronc Vico-kazettára sem futotta. A kortárs amerikai filmművészet egyik igen eredeti alakja hiányzott/hiányzik a palettáról, de sebaj: mindent, amit tudni akartál Frankenlotterről, hamarosan...   

2014. július 19., szombat

VHS-archívum: amit a mágnesszalag elbír













(megj.: ez a második rész!)


Köszönet: Szabolcska, Székely Ádám

2014. július 13., vasárnap

A HEROIC FIGHT (1986)

Chiu Chung Hing, Made in Taiwan


A Tajvani AkcióKOmédia a NYolcvanas évekből a távol-keleti szórakoztatóipar egyedülálló zárványa - aki egyszer látott ilyet, pontosan tudja, miről van szó. Felgyorsított akciójelenetek, magatartászavaros gyerkőcöket nyűgöző humor, valami laza szerkezetű történetecskébe ágyazva. Az összhatás nem ritkán felér egy agytekervényekre mért súlyos csapással.


Az is szembeötlő, milyen szemérmetlen módon voltak képesek lenyúlni a Kínai Köztársaság kommmerszfilmesei egy-egy külhoni mozgókép cselekményét, légyen az a MS. 45 (GIRL WITH A GUN, 1982) vagy a STATE OF GRACE (HUNTING LIST, 1994). A remake/ripoff tendencia egyik lehetséges oka, hogy a nemzeti érdekek védelmében csak korlátozott számban lehetett az országba külföldi filmeket importálni. A kvótarendszernek hála, a Tajvanon be nem mutatott sikerfilmeket a rendezők és forgatókönyvírók saját gyártásban "honosíthatták" meg. Hongkongi produkciók ellenben szabadon áramolhattak befelé, a tajvani nagyközönség pedig imádta őket, különösen az akciódús fajtát.


A kilencvenes évek első feléig életképes tajvani kommersz (aminek elsorvadását részben éppen a minőségben verhetetlen HK filmek okozták) rendszeresen vett igénybe otthon leszerepelt, esetleg a triádok elől a szigetországra menekült hongkongi illetőségű színészek és akciókoreográfusok szolgálatait. A HEROIC FIGHT-ot nem a „tajvani Wong Jing”, Chu Yen Ping rendezte, ettől függetlenül simán versenyre kel Chu tökkelütöttségeivel.


Az ugyanabban az évben elkészült amerikai TRÜKKÖS HALÁL kungfu-akció-paródia változatában egy akciófilmeken dolgozó négyfős trükkstáb mérkőzik meg az eszközökben nem válogató maffiával. A jógengszter Mr. Duh (a rendező Chiu Chung Hing) az üzleti tárgyalás során visszautasítja a rosszgengszter ajánlatát. Válaszlépésként elrabolják Duh szeme fényét, a kisunokáját. Egy filmes speciális effektekkel foglalkozó família kaszkadőr tagja (Lin Shiao Lan, a tajvani fantazik 19 éves sztárpalántája) tuningolt BMX-ével véletlenül a környéken bringázik, és kimenti a kislányt a drogkereskedők markából. Az idős nagyfőnök - akit én eme film producerének, az alvilági kapcsolatairól hírhedt Lo Weinek a paródiájaként tudok csak értelmezni – hálából megígéri a stábnak, hogy befektet következő filmjükbe, majd egy ellene irányuló merényletkísérlet után ravasz tervet eszel ki.
  

 Lo Wei  Mr. Duh összehívja a rivális triádbandákat egy étterembe, bejelenti visszavonulását és átadja a posztját egyik fiatal beosztottjának. A ceremónia végén az F/X stáb segítségével nyilvánosan megrendezteti saját halálát. Miközben a TRÜKKÖS HALÁL írója tárcsázza ügyvédjét, a konkurenciához átállt másik beosztott (Dick Wei, a PROJECT A főkalóza) elrabolja Mr. Duht, az F/X-esek műhelyét pedig leszanálják egy óriási perpatvarban. A végső összecsapás filmstúdió díszletei között zajlik, ahol az illúziók mesterei az összes rendelkezésükre álló trükköt bevetik, hogy lenyomják a gengsztereket.


Elkél ide egy csipetnyi hongkongi filmtörténet: Yuen Woo Ping és testvérei a nyolcvanas évek elején a kütyü-kungfuval próbálták meg színesebbé tenni a népszerűségüket vesztő tradicionális harcművészeti filmeket. A bábokkal és egyéb, kézzel vezérelt speciális effektusokkal feldobott kosztümös kf-vígjátékokat kezdetben a Golden Harvest finanszírozta; ekkor, 1982-ben született meg a sorozat legjobbika, a THE MIRACLE FIGHTERS. Aztán átvette őket Lo Wei producer - TAOISM DRUNKARD (1984); YOUNG TAOISM FIGHTER (1986) -, s közben napvilágot látott egy tajvani ripoff, az EXCITING DRAGON (1985). Hogy legyen némi fogalmunk a dologról, tekintsünk meg a Részeges Taoista mozielőzetesét, de csak a saját felelősségünkre! (Én szóltam.)


Namármost, Lo Wei tajvani székhelyű cégénél készült A HEROIC FIGHT-ot az EXCITING DRAGON rendezője, a korábban koreográfusként a THE MIRACLE FIGHTERS-en is dolgozó Chiu Chung Hing jegyzi, a trükkös trükkösök nyúlfogú mesterét pedig a Yuen-klán oszlopos tagja, a TAOISM DRUNKARD főszereplő-rendezője, Yuen Cheung Yan alakítja. Mindezzel oda lyukadunk ki, hogy A HEROIC FIGHT egyfajta behind-the-scenes parafrázisa a Yuen-klán kütyükungfus filmjeinek, lerántva a leplet a kulisszákról, de általa mégsem a valóságba, hanem egy másik valószerűtlen fantáziába kerülünk. Briliáns.


A gyaníthatóan totál ad hoc módon kitalált koncepción túl a Made in Taiwan akciókomédia bőven hozza a kötelezőket a kategóriájában. A komédia flúgos, az akció pörgős, de olyannyira, hogy ha a verekedéseket és üldözéseket normál sebességgel vették volna filmszalagra, jelentős mértékben megnőne a játékidő. A '80-as faktor sem elhanyagolható, például:

McDonalds szponzorálta montázs gyerekszereplőkkel ---
(A kislányt nem helyettesíti dublőr!)

BMX banditizmus ---

SZEBB HOLNAP paródia Chow Yun Fat imitátorral ---

Triád-ceremónia titkos kézjelzésekkel ---

Original music score from ESCAPE FROM NEW YORK, MANIAC, PHANTASM, PATRICK ---
A Milan kiadó válogatáslemezét "könyvtárzeneként" több más ázsiai film is felhasználta a nyolcvanas évek során.

És a végére egy kis szuvenír a Deliria törzsközönségének ---
DEVIL FETUS plakát! (Prod. Lo Wei)