Dario Argento, olasz – amerikai
Some heads are gonna roll
Minneapolis eső áztatta éjszakáin a sorozatgyilkos munkába indul. A médiában Fejvadász néven reklámozott pszichopata egy jól irányzott csapással megbénítja áldozatát, a magatehetetlenül fekvő testről hordozható nyaktilójával eltávolítja a fejet, amit aztán orvosi táskájába téve magával visz a tetthelyről. A Fejvadász soron következő megmozdulásának egy pszichiátriai kezelés alatt álló, anorexiás tinédzser válik a szemtanújává, a kettős gyilkosságban a saját szülei lelik halálukat. Az árván maradt román lány (Asia Argento) összeáll a helyi híradó illusztrátorával (Christopher Rydell, ő Mark Rydell rendező gyermeke), esős időben a fejek tovább gurulnak, a párocska nyomozása során lassanként körvonalazódni kezd a fekete kesztyű napirendje.
A TRAUMA – nomen est omen – Argento addigi ténykedésének legmegrázóbb balesete, anyagilag és presztízs szempontjából mindenképpen. Egy hiú próbálkozás arra, hogy a cifra stílusban elkövetett, előre megfontolt szándékkal irreális giallót hozzáidomítsák az amerikai gusztushoz, tengerentúli moziforgalmazás reményében. A film egyszersmind a kilencvenes évek elejére teljesen ellehetetlenült olasz horror gazdasági menekültje, odahaza nem akadt olyan finanszírozó, aki állta volna a teljes (amúgy nem túl magas) költségvetést. Érzékekre ható, hangulatokat közvetítő európai alkotó a mindent a cselekménynek alárendelő hollywoodi módszerek földjén.
Az olasz forgatókönyv számos változtatáson esett át, a guillotine-nal szaladgáló gyilkos francia forradalomhoz fűződő megszállottsága például csak utalás szintjén maradt képben (lásd a főcímet követő képsort). A még mindig túl szertelennek tartott könyvet Argento „műfordításra” T.E.D. Klein amerikai horror-novellistának adta át, aki sikeresen kilúgozta belőle az extrém erőszakot. A költségvetés uszkve harmadát álló Overseas Film Group (MANIAC COP 2-3) a munkakópián szörnyülködve további változtatásokat követelt. "Nagyon csalódott voltam - sopánkodott a történet legelső változatát papírra vető Giovanni Romoli. Franco (Ferrini) és én iszonyat sokáig és keményen dolgoztunk rajta. Ha Dario úgy filmezi le, ahogy azt mi megírtuk, biztos vagyok benne, hogy ez lett volna az egyik legsokkolóbb thrillere."
Plot-oriented vs. plot-disoriented
Az olasz forgatókönyv számos változtatáson esett át, a guillotine-nal szaladgáló gyilkos francia forradalomhoz fűződő megszállottsága például csak utalás szintjén maradt képben (lásd a főcímet követő képsort). A még mindig túl szertelennek tartott könyvet Argento „műfordításra” T.E.D. Klein amerikai horror-novellistának adta át, aki sikeresen kilúgozta belőle az extrém erőszakot. A költségvetés uszkve harmadát álló Overseas Film Group (MANIAC COP 2-3) a munkakópián szörnyülködve további változtatásokat követelt. "Nagyon csalódott voltam - sopánkodott a történet legelső változatát papírra vető Giovanni Romoli. Franco (Ferrini) és én iszonyat sokáig és keményen dolgoztunk rajta. Ha Dario úgy filmezi le, ahogy azt mi megírtuk, biztos vagyok benne, hogy ez lett volna az egyik legsokkolóbb thrillere."
A potenciális vevők nem kapkodtak érte a filmvásárokon, az USA-ban végül csak videokazettán forgalmazták. Olaszországban az éves nézettségi listán a hervasztó 48. helyen végzett, egy hellyel a nagy rivális aktuális thrillere alatt (47.: Brian De Palma's KÁIN ÉBREDÉSE). Egyfelől érthető, miért nem sikerült megnyerni vele egyik közönség-típust sem, van is rá egy mondás: ha mindenkinek meg akarsz felelni, a végén senkinek sem felelsz meg. A dramaturgia alvajáróként imbolyog sorozatgyilkosos krimi, bimbódzó szerelmi szál és betegségdráma között, az anorexia freudi analitikán nyugvó elmagyarázása a „hülye amerikaiaknak” kissé kínosra sikeredett. Argento hanyag színészvezetése nemhogy az első főszerepében tébláboló kislányán nem segített, de a hétpróbás hollywoodi karakterszínészekből - Piper Laurie, Frederic Forrest, Brad Dourif - is bumfordi alakításokat provokált ki. A TWO EVIL EYES után ismét Pino Donaggio a zeneszerző, aki Bernard Herrmann vonósait visszhangzó tételeivel Hitchcock-paródiát csinált a suspense-ből, egyedül a női vokálos ambient téma passzol a melankóliára hajlamos hangulathoz. Végső kegyelemdöfésként az R-besorolás a rendező védjegyévé vált gyilkossági nagyjelenetek élét csorbította ki; Tom Savini ide vagy oda, a Shaw Brothers REPÜLŐ GUILLOTINE-jaiban több vér folyik.
Master of the Portable Guillotine
Másfelől legyen bármennyire is kudarcos vállalkozás, az amerikaiul beszélő giallo stílusban és tartalomban egyáltalán nem lóg ki Argento filmográfiájából. A modus operandi kellően eszelős, nem hiányoznak a Hitchcock-utalások (HÁTSÓ ABLAK, VERTIGO, PSYCHO), a nyomra vezető személy nevét megsúgó frissen levágott fej csakis különösen elvetemült forgatókönyvírói agyból pattanhatott ki. Az emberi lelket tartalmazó fej az "emlékek őrzője", állítja a filmbéli pszichológus. Eme freudi fej-tegetés mellett a beszédes kobakok ötlete megint csak a francia forradalomhoz vezet vissza: Amikor Lavoisiert nyaktiló általi halálra ítélték, elhatározta, hogy életét egy kísérlettel fogja befejezni. Miután levágják a fejét, megpróbál oly gyakran, amilyen gyakran lehetséges, pislantani a szemeivel, mielőtt elveszíti az eszméletét, hogy így demonstrálja, milyen hosszan él még a lefejezett ember. Lavoisier tizenegyszer pislantott. - Wiki.
A mérsékelten barokkos/noiros képekről Raffaele Mertes operatőr-fővilágosító (LA SETTA) gondoskodott; Argento itt tért vissza az utoljára a SUSPIRIA forgatásán használt Technovision formátumhoz. Attól függően, melyik kópiát nézzük, a színvilágban a melegbarna és mélykék árnyalatok dominálnak, utóbbi a TRAUMA víz-szimbolikáját hangsúlyozza (a víz, mint születés és káosz, teremtés és pusztítás jelképe). A zavaros pszichét tükröző belsőket füsttel fújták tele. Egy különösen agyafúrt plánban a szereplő feje fölött az ablakkeret a félrehúzott függönnyel giullotine alakját veszi fel. Argento kamerája Amerikában sem szégyellt primadonnaként viselkedni, bár ezek a vizuális kilengések - lepke-szubjektív, futtában megpördülő steadicam – mintha inkább csak a krimiszál lagymatagságát próbálták volna ellensúlyozni.
Screaming in the rain
(What a glorious feeling)
(What a glorious feeling)
A későbbi NONHOSONNO módjára Argento lépten-nyomon saját munkásságának emblematikussá vált szuvenírjeit szórja szét, mint valami sorozatgyilkos, aki titkon azt reméli, hogy a csak rá jellemző nyomokat hátra hagyva felismerik kézjegyét. Itt egy állatmotívum, amott egy hátborzongató játékbaba; a szeánsz közben gyilkost kiáltó médiumával, az elején szembecsapósan felvillantott elkövetőjével a TRAUMÁban egy DEEP RED veszett el. A megszokottnál nagyobb empátiával ábrázolt főszereplő-páros – neurotikus bevándorló + kábszeres művész – jellegzetesen argentós kívülállók, aki(k) a szemtanúság őrjítő kételyeivel nekiindulva próbálják leleplezni a múltbéli trauma által motivált tettest. Utóbbinak is kijár az empátia: a szülőszobai flashback után megértjük, miért veszítette el a fejét (sic!) a szadista gyilkos.
Az amerikai álmot kergető Argento tehát összességében nem hazudtolta meg önmagát ezzel a vegyes érzéseket kiváltó filmmel, melynek lélektana részben személyes érintettségből fakadt (a vége főcím alatt a rendező anorexiás mostohalányára irányul a reflektorfény). Ha pedig behelyezzük az életmű idővonalába, komorságából egyenesen következik a THE STENDHAL SYNDROME.
A film megtekintése után érdemes elolvasni a VHS borítóján lévő cselekmény-ismertetőt .
Az írójának is ezt kellett volna tennie.
