2017. augusztus 20., vasárnap

NINJA IN THE DRAGON'S DEN (1982)

Corey Yuen Kwai, 香港


Listen to me children 
and I'll tell you of the legend of the ninja:

A renegát nindzsaharcos feleségével az oldalán Kínába utazik leszámolni az apja haláláért felelősnek tartott idős mesterrel. A közeli pagodában lógó kungfus nem nézi jó szemmel, hogy valaki el akarja tenni láb alól bácsikáját, így hát a maga szemtelen, kivagyi stílusában szembeszáll a nindzsucu bajnokkal. Halálos ellenségekből in extremis puszipajtásokká váló japán-kínai kettősnek meg kell küzdenie a spirituális boxerekkel is, azokkal az emberfeletti erejüket a szellemvilágnak tulajdonító mutatványosokkal (lásd még KÍNAI TÖRTÉNET II.), akiket korábban haragítottak magukra a teaházban.


Miután a Seasonal Film Corporation  főnöke, Ng See Yuen szupersztárt faragott Ázsiában Jackie Chanból (A KOBRA alias Kígyó a sas árnyékában; RÉSZEGES KARATEMESTER), a hongkongi független producer új arc után kutatva akadt rá Lloyd Hutchinsonra. Az Egyesült Államokból hozatott fiatalember alkatilag hasonlított Jackie-re, valamivel nagyobb muszklikkal - innen a ráaggatott művésznév: Conan Lee. A filmezés terén szűz sztárpalánta és a japán felvevőpiacon népszerű Hiroyuki Sanada számára kitalált közös „showcase” megrendezését Ng egy pályája elején álló akciókoreográfusra bízta. Yuen Kwai, a Pekingi operasuli legendás osztályának (Jackie, Sammo és a többiek) egykori diákja  ezzel a filmmel debütált rendezőként. 


A komoly nindzsa-bosszútörténet és komolytalan kungfu-bohózat keverékét a töményen adagolt harci jelenetek teszik fogyaszthatóvá. Ilyen mennyiségben az akció akár meg is feküdheti a gyomrot, de hát ez van, ha koreográfus először kerül a rendezői székbe. A harcművészeti film l'art pour l'art szellemiségére jellemző, hogy amikor a nindzsa bevégezte dolgát a sárkány barlangjában, de még szükség lenne egy utolsó tour de force összecsapásra, ünnepélyes keretek között behozzák Hwang Jang Lee-t, a Seasonal kungfufilmek visszatérő gazfickóját, hogy demonstrálja lábmunkáját.
A koreai származású taekwando specialistát (aki kirúgta Jackie Chan elülső fogát A KOBRA forgatásán) úgy reklámozták, mint aki technikájával képes embert ölni. Ng See Yuen egy filmforgatásnak álcázott "deathmatch" megszervezésébe is beszállt, az alkalomra kibérelt műteremben megrendezendő esemény létrejöttét a hongkongi rendőrség az utolsó pillanatban akadályozta meg. Egy idős mestertől hallottam - tán éppen ebben a filmben -, hogy az igazi harcművészek nem a hírnévre hajtanak. Mese habbal.


Yuen Kwai szemlátomást bizonyítani akart, beleadott apait-anyait (a hírnév, ugyebár), az eredmény ennek megfelelően egy irgalmatlanul dinamikus mozi lett, kisebb gyári hibákkal. Ilyen az elejét csúfító ripacskodás, illetve a hongkongi dramaturgiára alapból jellemző éles hangnemváltások, melyek könnyedén rajzfilmes abszurdba torkollhatnak (a fent említett végső haddelhadd). A ferde hajlamú gépállások, az akrobatikára helyezett hangsúly - a gólyalábas cirkusz az elején szenzációs - Yuen korábbi (WE'RE GOING TO EAT YOU) és későbbi (MY FATHER IS A HERO) koreográfiáit is meghatározzák. A rendező még az egyszerű párbeszédes jelenetezéseket is próbálta "akrobatikusan" letudni, mint amikor két szereplő eszmecseréjét tükrökön keresztül kapta lencsevégre. A maga korában innovatívnak számító DRAGON'S DEN nem igazán képviseli azt a minőséget, mint a DUEL TO THE DEATH, a másik leendő akciódivat-diktátor, Ching Siu Tung debütáló rendezése a Golden Harvestnél, melyben visszaköszön ez a japános, nindzsás vonal. Ugyanakkor frissebb, fiatalosabb a Shaw Brothers '82-es AZ 5 NINJA ELEMénél. És egyiknek sem volt ennyire menő főcímdala - Shaka Ninja! 


Részben ezen munkájának köszönhetően Yuen Kwai a filmipar prominens szereplőjévé vált, míg Conan Lee legközelebbi hongkongi fellépésére hat évet kellett várni (a TIGER ON THE BEAT buddy cop vígjátékban Chow Yun Fat partnereként). Talán mégis hallgatnia kellett volna filmbéli mesterére, aki azt tanácsolta neki, vegyen vissza az arcából, ha jót akar. A Seasonal-lel három filmre szóló, fix gázsis szerződésben álló Lee vitába keveredett munkaadójával, a DRAGON’S DEN közönségsikerét látva fizetésemelést követelt magának. Nem sokkal később tajvani vállalkozók kölcsön akarták kérni Lee-t, amit Ng See Yuen szintén visszautasított. Erre fel a producert úgy helyben hagyták, hogy fél évig betegszabadságra kényszerült, a színészt pedig hosszú időn át egyetlen ép eszű hongkongi producer sem akarta alkalmazni.


A NINJA IN THE DRAGON'S DEN páros lábbal rúgja valagba azokat a patetikus nindzsafilmeket, amiket a nyolcvanas évek folyamán a világ különböző pontjain ügyködő kóklerek elkövettek. Nem autentikus nindzsafilm, inkább egy (pop)kulturális hibrid, amiben két harcmodor, a Jackie Chan féle kungfu pian és a japán nindzsucu ad egymásnak randevút egy blaxploitation hangzású sláger ütemére. Listen to me children and I'll tell you of ---


2017. augusztus 13., vasárnap

I DRINK YOUR BLOOD (1970)

David Durston, USA


1968 - bemutatják AZ ÉLŐHALOTTAK ÉJSZAKÁJÁt. 1970 - megkezdődik a Manson Család bírósági tárgyalása. Pár hónappal (héttel? nappal?) később egy New York-i exploitation-producer/forgalmazó, bizonyos Jerry Gross (aki tíz évvel később az amerikai mozikba importálja Lucio Fulci ZOMBIját) Romero modern mesterművének a láttán egy kőkemény, a valósággal köszönőviszonyban álló horrorfilmet akar piacra dobni. A piszkos munkát kivitelező és végrehajtó David Durston igazi "one-hit wonder", nevéhez a továbbiakban egy fertőző nemi betegségekkel riogató, elfeledett suspense-dráma (STIGMA), meg néhány melegpornó (MANHOLE) fog tapadni. Némi fejtörés után eme derék ember a Mansonék körül kialakult hippi-ellenes mizériát kötötte össze egy állítólagos megtörtént esettel, miszerint egy közel-keleti faluban a veszettséggel fertőzött lakosok dühöngő őrültekké váltak. A megbízatás lelkiismeretes teljesítése, karöltve az önkontroll hiányával, a producer nevéhez méltó ocsmányságot (gross-out) eredményezett, az első olyan horrorfilmet, amit az amerikai besorolóbizottság X kategóriával jutalmazott.


Summer of Hate ’70: sátánista, drogos hippibanda – négy férfi, négy nő: éljen az esélyegyenlőség! – vándorútján a mindössze negyven jótét lelket számláló Valley Hills környékére keveredik. Karizmatikus vezetőjük (az indiai Bhaskar meggyőző erővel játssza túl a a történet Charlie Mansonját) parancsára először egy helyi lánnyal bánnak el, majd annak állatorvos nagyapját is alaposan elagyabugyálják, fájdalomdíjként egy adag LSD-t nyomva le a torkán. Amíg az öreg odahaza első rossz tripjét éli át (csak a rendezői változatban), addig a talpraesett unoka fogja a konyhakredencnek támasztott shotgunt, és kezébe veszi a dolgokat. A kis állatorvos palánta lelő egy veszett kutyát, az állat fertőző vérét befecskendezi a pékségben árult húspitékbe, amiket a környék egyik üresen álló házába beköltözött csöveseknek ad el. A drogok és a veszettség (vagy ahogy a filmbéli doktor nevezi: hidrofóbia, víziszony) közös többszörösének hatására a habzó szájú "zombik" gyilkos ámokfutásba kezdenek, melynek során az egyik bögyös maca egy egész építőmunkás brigádot is megfertőz. Mivel lehetne megfékezni az erőszakszervezetbe tömörült segédmunkások és víziszonyos hippik dühöngését? A peace és love jelszavakkal biztosan nem, de ha kéznél van egy locsolócső…


AZ ÉLŐHALOTTAK ÉJSZAKÁJA parafrázis nem hagyhatta hidegen George A. Romerót sem, a ragály sújtotta kisváros megkergülését elbeszélő THE CRAZIES-ben viszont láthatjuk a süketnéma lányt játszó Lynn Lowry-t, valamint az önmagát felgyújtó vietnami buddhista szerzetes ikonikus alakja előtti „tisztelgést”. A veszettség tüneteit magyarázó montázs párját a HOLTAK HAJNALÁban találjuk. De akadjunk is le a Romero-párhuzamról (és akkor a Cronenberg-párhuzamról még nem is beszéltünk - lásd PARAZITÁK/VESZETT), mert az I DRINK YOUR BLOOD önmagában véve is élményszámba megy, amennyiben képesek vagyunk magunkévá tenni egy szubkulturálisan idejét múlt, financiálisan lepukkant horrorfilmet. Kezdetben nem ígér többet prózai rape n’ revenge-nél, aztán átveszi az uralmat a fantasztikum (mutációs-inváziós narratíva), a spontaneitás és az abból fakadó káosz. A fokozás a ló másik oldalára löki át a filmet, a munkavédelmi sisakban támadó melósok látványa már-már paródiába hajlik. A hol szándékos (a verekedés közben kieső műfogsor), hol szándéktalan komolytalanság ugyan csorbítja a horror élét, a trashfilmes szórakozásnak nem szab gátat. Frank Henenlotter vagy Peter 'Bad Taste' Jackson valami hasonlóval álltak volna elő, ha korábban érkeznek a színtérre.


A rock és szintetizátor zenére gerjedő lendületet látva nem is hinnénk, hogy a rendező egy tanáremberes, ötven körüli fazon (ő játssza a helység orvosát); a generációs különbség legalább részben magyarázza, miért ábrázolta oly ellenszenvvel az ellenkultúrát.

Vigyázat, szubtextus! Avagy mire (nem) gondolt a költő? 

"Days of Rage"
1969. október 6. és 11. között heves zavargások zajlottak Chicagóban, amikor a háború ellen tüntető fiatalok egy radikális csoportja felrobbantotta az Egyesült Államok egyetlen rendőrnek emléket állító emlékművét. Ezután a tüntetők körülbelül 300 fős csoportja – botokkal, kövekkel, gázálarcokkal, elsősegélycsomagokkal felszerelkezve – törni-zúzni kezdett az utcán, majd összecsapott a kivezényelt rendőrökkel. A zavargások során hat tüntetőt lelőttek és több mint 70-et letartóztattak. (Wiki)

A vietnami háború elleni tömegtüntetések, utcai zavargások tükrében egy poszt-hatvannyolcas osztályharctól való félelem mutatkozik meg abban, ahogy a feltűnően vegyes etnikumú hippik anarchista ideológiájukkal megfertőzik a munkásosztályt, a "háborút hazahozva" együttes erővel támadást indítanak a visszaszorulóban lévő decens Amerika utolsó mentsvárát jelképező település ellen. A reakciós rémálom befejezése ismét csak AZ ÉLŐHALOTTAK ÉJSZAKÁJÁra rímel, a romerói irónia vagy kétértelműség jele nélkül az átkozottakat ("poor bastards") a rendőrség nemes egyszerűséggel halomra lövi.

Szubtextus-veszély vége, elő a vasvillákkal!

Csonkítások, belezés, felnyársalás - sokszor fényes nappal, premier plánban, amit meg nem mutatnak, azt is csak azért, mert a kezdetleges trükkökkel nem tudták kivitelezni. A mozitörténelem ezen pontján H. G. Lewis óta nem rendeztek ennyire eXplicit trancsírpartit. A szex és erőszak párosításával már valamivel óvatosabban bántak, mert miközben különféle atrocitásokkal támadják le a nézőt, nem kímélve se állatot, se terhes nőt (egy különösen ízléstelen célozgatás a Sharon Tate-gyilkosságra), a cselekményt mozgásba hozó nemi erőszak diszkréten a képen kívülre került.


A produkció kategóriáján belül tisztességgel lett összecsapva, a fontosabb mozzanatoknál (amikor éppen nem párbeszédeket örökít meg a rendező) a képkompozíciók jók, a vágás feszes, maroknyi jelenet megkörnyékezi a TEXASI LÁNCFŰRÉSZES MÉSZÁRLÁS elevenségét. Mivel annak idején szerteszéjjel forgalmazták az Egyesült Államokban (különféle öncenzúrázott formában), engedjük meg a feltételezést, hogy az I DRINK YOUR BLOOD zabolátlan vadságának volt némi ráhatása arra, hogy egyre erőteljesebb horrorfilmek születtek Hollywoodon kívül. Száz szónak is három a vége: Esszenciális Grindhouse Élmény. 

2017. augusztus 6., vasárnap

BRAIN DAMAGE (1987)

Frank Henenlotter, USA


A  THE TINGLER óta a legagyafúrtabb drogos szörnyfilm véresen tragikomikus parabolaként vette kezelésbe a kóros függőséget. Ha netán a MEZTELEN EBÉDet túl intellektuálisnak, a REKVIEM EGY ÁLOMÉRT meg arcba mászónak találtuk, akkor a BASKET CASE szerzőjétől elvárható szellemben fogant BRAIN DAMAGE lehet a nevető harmadik. Drogprevenciós példázat? Na menjél má' - vágná rá Henenlotter, akinek bevallott ambíciója második nekifutásra is csupán odáig terjedt, hogy a néhány olcsó gegre felépített cselekményt lehetőleg szórakoztató módon celluloidra vigye, a hasznot zsebre vágó producerek pedig megbízzák egy harmadik nagyjátékfilm elkészítésével. Mezei exploitation gondolkodásmód ez (a Troma Team ebből épített várat), ilyenkor számít csak igazán az egyéni látásmóddal párosuló, istenadta tehetség, melynek híján ma aligha beszélnénk Henenlotterről úgy, mint korának kiemelkedő trashfilmes egyénisége.


Brian átlagos srácként éli mindennapjait, egészen addig, amíg be nem költözik bérleményébe Elmer, az intelligens parazita. A szomszédban lakó nyugdíjas házaspártól átszökött "háziállat" a fiú tarkójába fecskendezi pszichedelikus hallucinációkat okozó mirigy-váladékát, aztán nyájas hangon elmagyarázza neki, hogy ettől fogva a létezés csupa "fény és szórakozás" lesz a számára. Csak vigye őt rendszeresen sétáltatni. A fausti alku megkötését követően a két jómadár közösen járja Manhattan utcáit, agyatlan hullákat hagyva maguk után. A folyton éhes kreatúra befolyása alá került Brian élete hamarosan romokban hever, majd miután ráeszmél, gazdatestként micsoda gaztettek elkövetésére használja őt Elmer, megpróbál felülkerekedni súlyos függőségén. És akkor ott vannak a szintén elvonási tüneteket mutató szomszéd nyugdíjasok, akik visszakövetelik a kis bestiát...


A BASKET CASE egy normális/abnormális testvérpár közti fizikai és mentális függőségről mesélt - cseréljük le az abnormális felet egy metaforikus crack cocain szörnyre, és hopp, máris a BRAIN DAMAGE-nél vagyunk. Az amatőr körülmények között forgatott előd után a nagyobb költségvetés már lehetőséget teremtett a kidolgozottabb látványvilágra, a fényképezés „kékítőt old az ég vízében”, lebegős, LSD-trip hangulatot kölcsönözve a filmnek. Saját kábszeres élményeiből merítve Henenlotter a dizájner drogok alattomosságát Elmer behízelgő modorú figurájában ragadta meg. Rémesen mulatságosnak hat, ahogy Brian "cold turkey" kínszenvedése közben a kék szemű sármőrrel előadatja az Elmer’s tune című, negyvenes évekbeli jazz sztenderdet. És persze nem hagyja ki azt a ziccert sem, hogy az agyevő teremtmény alaktanilag egy faszra hasonlít - az egyik átszexualizált poén azóta is az oral splatter history része, felülmúlva Stuart FROM BEYOND Gordon legmeredekebb agyszippantásait.


A jó ízlés szembeköpésén túl mi avatta szerzővé a trashfilmest? Úgy tűnik, az évek során felhalmozott bizarrabbnál bizarrabb moziélmény elméjében egy sajátos képzeletet alakított ki, az egyedi vízió az író-rendező személyes kis világán keresztül átszűrve születik meg. A realista díszletet a nagyváros fertője biztosítja, a szürrealitást a vérszomjas szörnyek, a főhősök olyan elátkozott lelkek (alteregók?), akiket menthetetlenül beszippant ez a mikrokozmosz. Henenlotternél a trip csak odaútra szól, az abnormalitásból nincs visszatérés a normalitásba - még szép attól a rendezőtől, akit egyáltalán nem érdekel a normális. Nyilvánvalóan nem egy tökéletességre törekvő maximalistával van dolgunk, a bumfordiságot az a freak by nature minőség egyensúlyozza ki, amely természetes módon fogadja be a természetellenest, együttérzéssel viseltetve a kívülállók, a megszállottak iránt. Az exploitation filmek önmagukat kívülállóként meghatározó megszállottjai szemében így válik a BASKET CASE - BRAIN DAMAGE - FRANKENHOOKER mesterhármas oly… meghatóvá.

Elmer's Tune

Why are the stars always winkin' and blinkin' above?
What makes a fellow start thinkin' of fallin' in love?
It's not the season, the reason is plain as the moon
It's just Elmer's tune

What makes a lady of eighty go out on the loose?
Why does a gander meander in search of a goose?
What puts the kick in a chicken, the magic in June?
It's just Elmer's tune

Listen, listen, there's a lot you're li'ble to be missin'
Sing it, swing it, any old way and any old time
The hurdy gurdies, the birdies, the cop on the beat
The candy maker, the baker, the man on the street
The city charmer, the farmer, the man in the moon
All sing Elmer's tune

2017. augusztus 3., csütörtök

Havi DVD/magazin agybaj: Lickerish duó

 

PIT STOP, Jack  Hill (SPIDER BABY) egyi
korai rendezése 

THE LICKERISH QUARTET:
http://deliriahungaria.blogspot.com/2008/10/lickerish-quartet-1970.html

+ eBayről halászva, 1985/86-os évjáratból:

És aztán jöttek azok a sötét kilencvenes évek :(

Ui. ha valaki szeretné megkapni a LICKERISH korábban megjelent DVD kiadását,
az emilben jelezze. 

2017. július 23., vasárnap

Steadicam VB: BUD THE CHUD vs. HARD-BOILED


Turbózombi, véruszkár, született C.H.U.D. II: BUD THE CHUD. Az első CHUD-ról itt írtam (RIP John Heard), a másodikról majd akkor, ha kifogytam a gyógyszerből és zárva a patika. 

De álljunk meg egy stílusbravúrra!

Az 1988-ban készült horrorvígjáték a filmszakmában sportértékkel bíró mutatvánnyal indít: a főcím megszakítatlan képfolyamában a kamera (steadicam) a kórház emeletéről a liften keresztül az alagsorig követi a szereplőt. A jelenet alapos tanulmányozását követően, stopperrel a kezében a hongkongi akciómester, John Woo megpróbálta túlszárnyalni a bravúrt a szintén kórházban játszódó HARD-BOILED-ben. 

3, 2, 1, Start:

 

  


  




Snitt hossza (24fps)
BUD THE CHUD: 2 perc 46 másodperc
HARD-BOILED: 2 perc 37 másodperc

Sorry, Mr.Woo, maybe next time...

2017. július 17., hétfő

Első fázis: AZ ÉLŐHALOTTAK ÉJSZAKÁJA - George A. Romero interjú

Az alábbi interjút a Mad Movies magazin Romero-különszámából fordítottam.


A fantasztikus mozi iránti érdeklődése mikor kezdődött?

Ezt a műfajt mindig is szerettem. Kisgyerekként az összes horrorképregényt elolvastam, és ezzel egy időben felfedeztem magamnak Val Lewton filmjeit. A CAT PEOPLE-t és az I WALKED WITH A ZOMBIE-t újra műsorra tűzték a mozik, csakúgy, mint a Universal klasszikus szörnyfilmjeit. Ezeken kívül a HOFFMANN MESÉI (Powell-Pressburger) és a THE THING FROM ANOTHER WORLD (Howard Hawks) tartoznak a felejthetetlen moziélményeim közé. Teljesen padlót fogtam ettől a két filmtől. Rohantam is az egyik nagybácsimhoz kölcsönkérni a 8mm-es kameráját, hogy leforgassak pár rövidfilmet.

A gyerekkorban látott filmek hatással voltak Önre rendezőként?

Nem hiszem, legalábbis tudatos módon nem. Ami kreatív szempontból meghatározó volt számomra, az a festészet és rajz területén folytatott tanulmányaim. Azért költöztem Pittsburgh-be, hogy művészetet és spanyol kultúrtörténetet hallgathassak az egyetemen. A spanyol festészet nagyobb hatást tett rám, mint ez vagy az a rendező munkássága. Azért van egy kivétel: Orson Welles és az ő Shakespeare-adaptációi. A MACHBETH és az OTHELLO fekete-fehér árnyjátékai nagy hatással voltak rám. Ha drámákban ennyire nyugtalanító tud lenni ez a képi világ, akkor egy horrorban még hatványozottabban fejtené ki hatását. Az ÉLŐHALOTTAKhoz ezt a stílust próbáltam adaptálni. Be kell valljam, hogy a televízió is nagymértékben befolyásolt. Na nem a fikciós adások, hanem a híradó és a riportműsorok. Minden fekete-fehérben ment akkoriban. 


A Legenda vagyok és az ÉLŐHALOTTAK közti párhuzamot sosem rejtette véka alá.

Így van, kedvelem Richard Matheson könyveit. Az alapötlethez a Legenda vagyok témáját használtam: egy új rend, amely a régi helyébe lép, az anarchia és őrület lebontja a racionális, jól megszervezett társadalmunkat. Ez az, ami néha a való életben is megtörténik. Matheson könyvének koncepcióját nemigen tudták filmre adaptálni, bár a THE LAST MAN ON EARTH Vincent Price-szal végül is nem annyira rossz, mint mondják.

1968-ban szinte az összes fantasztikus film színesben készült. Művészi indíttatásból forgatott fekete-fehérben?

Két lehetőségünk volt: vagy 35mm-es fekete-fehér nyersanyagra dolgozunk, vagy 16mm-es színesre. A fekete-fehért azon egyszerű megfontolásból választottuk, hogy olcsóbb volt. Félúton már összejött annyi pénz, hogy színesben is meg tudtuk volna csinálni; el is gondolkodtunk azon, hogy nem-e lenne érdemes újrakezdeni az egészet. Két hetünk volt hátra a forgatásból, ami rövid idő, de ha nagyon akartuk volna, megcsináljuk. Addigra azonban a fekete-fehér már meghatározó részét képezte a filmnek. Nemcsak az esztétikáját szerettem benne, de azt a realitást is, amit a filmnek kölcsönzött. A televízióadások miatt a világkép akkoriban fekete-fehérben tárult a nézők elé, ez volt a valóság színe.


Eredetileg egy sokkal nagyszabásúbb, túlságosan ambiciózusnak bizonyult treatmentet írt.

Három, egymástól jól elkülöníthető fejezetre volt osztva a történet. Az első felvonás megegyezik az elkészült film kezdetével, ebben lett felvázolva a szituáció és a szereplők. A második, jóval rövidebb rész a főhős halálát mutatja be, akit éppen az a Nemzeti Gárda lő le, aminek ő maga is a tagja volt. A harmadik fejezet az élő-halottakra koncentrál, akik hadsereget alkotva jönnek le a környező hegyekből. Csak a végén fedtem fel, hogy ezek a zombik valójában emberek irányítása alatt állnak, a hadsereg domesztikálta és használta fel őket a saját céljaira. Ennek a harmadik fejezetnek néhány fontos elemét később A HOLTAK NAPJÁhoz használtam fel.


Az ÉLŐHALOTTAK terrorja mögött meghúzódik valami más is… Mi volt az igazi célja ezzel a filmmel?

Megpróbáltam lefesteni egy politikai és szociális téren változásban lévő társadalom portréját. Nem akartam semmilyen üzenetet belesulykolni, csupán odatartani egy tükröt egy robbanás előtt álló rendszer elé, felnagyítva az egyének közti dialógusok hiányát, a kommunikációképtelenséget. Hihetetlen tudományos értekezéseket olvastam a filmről, olyan dolgokat tudtam meg, amikről nem is gondoltam volna, hogy beleraktam! Azt hiszem, az egész a tudatalattimból törhetett a felszínre.

Bizonyára nem a véletlen műve, hogy a főszerepre egy fekete bőrű színészt választott. A filmet a Wattsi-i faji zavargások után két évvel forgatta.

Pedig nincs semmi köze hozzá. Ben szerepét két okból osztottam Duane Jones-ra: jó barátom volt, és ő bizonyult a legjobbnak a meghallgatásokon. Miután megkapta Duane a szerepet, egy szót sem változtattam a dialógusokon. A forgatókönyv úgy volt megírva, hogy Ben egy középosztálybeli fehér férfi, és az is maradt. Kétséget kizárólag ezért tudott hatást gyakorolni a film, ezért működött a forgatókönyv. Sok szempontból persze tükrözte a korát: egyik este, amikor pakoltuk a kocsiba a tekercseket, hogy levetítsük a filmet a forgalmazóknak, a rádióból tudtuk meg, hogy meggyilkolták Martin Luther Kinget.


Figyelemre méltóan van összerakva a forgatókönyv, ahogy a maga egyszerűségével útnak indítja a történetet. 

A nyitó jelenetek, egészen addig, amíg Barbara bemenekül a házba, döntő fontosságúak. Az akkori közönség teljesen összezavarodott, fogalmuk sem volt, mi történik valójában. Valaki odakint veszélyt jelent, ez világos, de az a valaki valami más. Ezek a hétköznapinak mutatkozó emberek rendkívül ellenségesen viselkednek. A történetben állandóan átcsúszunk a hétköznapiból a rendkívülibe. Azt hiszem, a film sikerét részben az is magyarázza, hogy milyen típusú félelmet kelt. Ez a fajta félelem teljesen szakított a korral. Ősi félelem a túlvilágtól, a haláltól. Rettegés attól, hogy elszigetelődve egyedül maradunk, akár egy közösségen belül. Régóta tréfálkozom a szomszédi viszonyokról, hogy a közelben lakók tudnak a legfélelmetesebbek lenni a világon. Az ÉLŐHALOTTAKban ez nem vicc. Valaki, akit felismersz közeledik feléd, és neked fogalmad sincs, mekkora veszélyt jelent. Szerintem ez a rettegés netovábbja.


Amikor befejezte a filmet, gondolt rá, hogy hamarosan klasszikus lesz, hivatkozási alappá válik?

Dehogyis! Egyébként ha megnézem, késztetést érzek arra, hogy ezt vagy azt megváltoztassak rajta. Vagyis egyáltalán nem tartom tökéletesnek. Ha nem is fogtam fel, mekkora visszhangot vált majd ki, azt azért tudtam, hogy messzebbre mentünk el vele, mint a korabeli fantasztikus filmek többsége. Teljesen tudatában voltam, hogy egy dühöt kifejező, zsigeri alkotás. Egyszerű exploitation filmként jött ki teljes anonimitásban, néhány külvárosi mozi és drive-in játszotta. A bevételei elég jók voltak - mondtuk is magunknak: "Nagyszerű, ez az üzlet rentábilis!"  Számunkra, akiknek néhány héttel korábban még hamburgerre se tellett, ez hihetetlen volt. Amikor a reputációja elkezdett nőni, már mindenki mással foglalkozott, új filmbe fektette a pénzt. Az ÉLŐHALOTTAK más miatt is beszédtémává vált: az erőszak. Rendszeresen szerepelt olyan listán, ami azokat a filmeket vette számba, amik miatt szigorúbb cenzúrára lenne szükség. Összességében a hólabda-hatás érvényesült, előre megjósolhatatlan módon történtek a dolgok.


Időről időre újra megnézem. Minden egyes alkalommal terápiának fogom fel, egy módszer, amivel levezetem a gyilkos ösztöneimet!